10. fejezet - Örökvidám Vámpírlány

Alison szemszög

Nem akartam mutatni Dem előtt, mennyire féltem a Volturi látogatásától. Miután tekintetemet visszairányítottam a tévére, egyáltalán nem tudtam arra figyelni, egészen a hírekig.

-Seattle még mindig rettegésben! - jelentette be a következő hírt a bemondónő. Mindenki egy szempillantás alatt a nappaliba termett, csak Renesmee jött egy kicsit lassabban, de mire megjelent a diavetített kép a bemondónő feje mellett, már ő is Jake mellett állt. Dem a fejemhez állt, és a fotel háttámlájára könyökölt. - Az elmúlt pár rettegése, már kezdett úgy tűnni, hogy feloldódik, de ez nem így történt. Seattle lakói egyformán rettegnek; a gyilkos, ha valóban egy személyről van szó, akkor egyáltalán nem használ mintát. Egyaránt volt negyven éves nő, mint huszonéves fiú, fehér és afroamerikai személyek is megtalálhatók az áldozatok listáján. Utoljára tíz éve volt ilyen mértékű pusztítás Seattle-ben; az emberek nem tartják kizártnak, hogy az akkori gyilkos, vagy egy hátrahagyott utódja folytatja a jól megszervezett öldöklést. Sehol semmi nyom; egy hajszál, ujjlenyomat, vagy elhagyott gyilkos eszköz; sokszor a testek is a felismerhetetlenségig összeverve, vagy égetve fekszenek az út szélén, mintha meg se kísérelné elrejteni azokat. - A hátamon borzongás futott végig, és félelem csúszott fel a gerincemen. Belesimultam a fotelbe, ami Dem figyelmét sem kerülte el; tökéletesen látta mit akarok, és mit érzek, azt hiszem az arcomra volt írva a rettegés. Dem előrelépett a fotel mögül, és egy határozott mozdulattal az ölébe ültetett. - Eddig ebben a hónapban tizennyolc halottat találtak, és még kilenc ember holttestét keresik a hatóságok. Eddig, az öldöklés alatt harminkilenc ember halt meg, beleértve az előbb említett huszonhetet.

-Köszönjük, Amanda... - vette át a szót a stúdiós, mire Carlisle hatalmas sóhajjal kapcsolta ki a készüléket.

-Ez egyre rosszabb - sóhajtott elgyötört hangon.

-Akkor miért nem megyünk oda? - pattant fel Emmett.

-Emmett, ne légy hülye! - morogtam rá. - Azt se tudjuk hányan vannak.

-De hisz legutóbb láttuk, Als! - vágott vissza.

-És ha nem az összeset láttuk? Csak egy öregebb csoportot? Em, három újszülött hogy ülne már nyugodtan, ha egyszer ott lövöldöznek mellettük?! - vágott bele Edward aggódó hangon.

-Carlisle? - fordult a családfőhöz Emmett.

-Sajnálom, Edward, de ezúttal Emmettnek van igaza. Ki tudja? Ha Aro megtudja, hogy elmúlt a fenyegetés, talán helyben tartja Jane-t és a küldöttséget.

Demre néztem. Óckodtam ettől az egésztől, féltem, hogy visszanyeri a régi, Volturis mivoltját, és ezt nem akartam. Arról nem is beszélve, hogy baja eshet, nem csak neki, de a családnak is. Edward rámmosolygott, amit halványan viszonoztam. Akkor se jó ötlet - makacskodtam gondolatban Edwardnak címezve.

-Ne nekem mond, nem én találtam ki - motyogta nekem.

-Tudom. Ahw... - morogtam, majd felálltam Dem öléből, és kifelé vettem az irányt. Odakint megtámaszkodtam a korláton, és mélyet szippantottam a levegőből. A torkom izzani kezdett, akkor a tűzbe tartott vas, és úgyis éreztem, hogy lenyomtak egy fehéren izzó vasat a torkomon. Oldalra kaptam a fejem - alig három mérföldre jobbra egy csoport őz legelészett, a folyókanyarnál. Villámgyorsan Demnél termettem, és megragadva a kezét elkezdtem kifelé húzni. - Elmentünk vadászni! - kiáltottam hátra, azzal rohanni kezdtünk. Igaz még csak mélybordó volt a szemünk, de azért ideje átszokni állati vérre. Kéz a kézben rohantunk, és mivel a legrövidebb utat választottuk át kellett ugranunk a folyót, ami közel ötven méter széles volt. Valljuk be, Volterrában sok ilyet nem csináltam, és itt sem volt rá túlzottan szükségem, így szolgáltattam Demnek egy kis műsort. Elrugaszkodtam az egyik parton, és bár Dem előttem csinálta meg úgy, hogy tökéletesen landolt a túlparton, én képtelen voltam így megcsinálni. Bő száz méterre Demtől landoltam. Amikor odaért egy faágról ugrottam le, ahol fél kézzel lógtam. Demetri szakadt a nevetéstől.

-Nem vicces - csaptam hasba duzzogva, mikor mellém ért. Emberi léptekkel indultunk tovább, csendben nevetgélve. Átugrottunk egy két bokrot, és bár Dem feszült csendben nézte végig, hátha elrontom, ezeket azért még áttudtam ugrani. - Jól van, be lehet fogni - duzzogtam, mikor széles mosoly húzódott az arcára. Hosszú léptekkel indultam tovább, de két kar megakadályozott benne, amikor szorosan a derekamra fonódtak. Dem tökéletesen a hátamhoz simult, és kisimította a nyakamból a hajamat, és csókokat hintett a bőröm mindegy négyzetcentiméterére. Mosolyogva fészkeltem be magam az ölelésébe.

-Ajj, te...! - sóhajtott fel olyan halkan, hogy csak természetfeletti fülek hallhatták.

-Szeretlek - suttogtam, mikor jókedvünk csitulni látszott.

-Szeretlek - engedte ki mosolyogva a levegőt, és szembefordítva magával ajkait az enyémekre nyomta. Először csak sok apró csókot lehelt az ajkamra, majd mikor kezem végigcsúszott a mellkasán, egész a tarkójáig, akkor végre normálisan is megcsókolt. Nyelve bebocsátást kért az enyémhez, amit azonnal megkapott, és ki is használta, egy észbontó csók erejéig. Még a nevemet is elfelejtettem, mert egy másik név zakatolt a fejemben; az Övé. Dem. Dem. Dem. Demetri. Demetri. Demetri. Mikor elváltunk egymástól, kézen fogva rohantunk a őz csoport felé. Egy bokor mögött álltunk meg, épp takarásban. Egy pillanattal később rávetettük magunkat a két legnagyobbra, míg a másik nyolc elfutott. Mindegy, úgyis utolérjük - gondoltam, és felszakítva az állat bőrét, szívni kezdtem az éltető, fémes ízű forró vért. Éreztem, ahogy végigcsorog a torkomon, és kényeztetve cirógatja a torkomat. Mikor végeztünk a többi után indultunk, de útközben találtunk két pumát, és azoknak jobb illatuk volt, így arra mentünk rá. Ők még próbáltak küzdeni, karmoltak, és morogtak, de semmi esélyük nem volt. Dem ügyesebb volt; rajta egy karcolás sem esett, de nekem az a nyamvadt dög elszakította a pulcsim ujját. Mikor végeztünk ezekkel is, Demre néztem, és feltűrtem a pulcsim ujját, hogy ne lehessen látni a szakadást. Dem mosolyogva lépett hozzám, és ujját végighúzta a szám mellett.

-Véres maradtál - kuncogott, majd kézen fogva hazarohantunk. Szinte éreztem, hogy a vér lötyög a hasamban. Hazaérve elégedetten mosolyogtam, és míg Dem leült Emmel és Jazzel tévézni, addig én felmentem a szobánkba, megnézni a színét. Már megszáradt a festék, és hála annak, hogy Esme kiszellőztette a lakást, az undorító festékszag is eltűnt a lakásból. A szoba szép tágas volt; a falak alul kellemes homokbarna színűek voltak, ami úsztatva lassan átváltott élénk tengerkékbe, de a plafonnál már egész égszínkék volt, sőt a plafonra bárányfelhőket is festettek. Az egésznek olyan hatása volt, hogyha körbenéztünk a szobában, mintha végignéztünk volna egy kihalt tengerparton. Kellemes, és épp tökéletes. Ahogy visszaemlékeztem a választott bútorokba, színvilágilag, és stílusilag is beleillettek ebbe a képbe, amit nem csodálok, hisz Esméről, és Alice-ről van szó. A szoba ajtóval szemben lévő fala egy az egyben egy erdőre néző üvegfal volt, aminek a tetején ott várakozott a leengedésre váró, mindent eltakaró reluxa, és oldalt szépen összekötve a falhoz erősítve lógott a két méteres sötétkék bársonyfüggöny. Jobbra volt két ajtó, egymástól jókora távolságra - az egyik halványkék volt, a másik pedig halványbarna. A barna volt közelebb, így először odamentem. Ahogy benyitottam egy két személynek épp kényelmesen tágas gardrób szoba tárult elém, faltól falig szekrénnyel. A zárt ajtók mögött akasztós szekrények lapultak, de voltak polcsorok is, meg cipős részek, meg néhány fiók is volt. Két oldalon voltak; egyik gondolom Dem-é, a másik az enyém. Miután kijöttem a gardróbból, ahol amúgy az ajtóval szemben egy talajtól plafonig húzódó tükör állt. Amikor kiléptem a szobából, bezártam magam mögött az ajtót, majd kecsesen átsuhantam másik ajtóhoz, majd beléptem. Az egész fürdőszoba halványkék, és fehér színekben játszott. Tágas volt, és gyönyörű - épp, amit a Cullen családtól megszokhattunk. A fehér falicsempe kék pötyökkel - mint a fogkrémekben - a padlótól nyújtózott a plafon felé, és mintha a csempeoszlopok versenyeznének hogy ki ér magasabbra, rendezett alakzatban alkottak hullámvonalat. A fal halványkékben játszott, csak úgy, mint a plafon. Volt egy szennyestartó kosár, egy porszívó, és egyéb tisztasági eszközök, egy leengedhető reluxa mögött, a fal egyik "öblében", amit a reluxa tett egyenessé a fallal. Egy kis elkülönített részben volt a vécé, gondolom a látszat kedvéért. Az ajtó melletti fal mentén végig futott a pult, amiben benne volt a csap, felette pedig halványkéken átlátszó polcok sorakoztak. A pult alatt polcsorok sorakoztak, samponnal, tusfürdővel, és törölközőkkel... ilyenekkel. Még fürdősót is találtam. Voltak sminkek, fésők, ilyesmik, amik egy normális fürdőszobában vannak. Ezzel szemben volt egy hatalmas kád, amiben akár öten is elfértek volna, és jacuzzi-ként is lehet használni. Mellette volt egy hatalmas négyzet a falban, ami üvegből volt, de a homályos fajtából, így beengedte a fényt, de nem lehetett átlátni rajta. A kádat egy magas fal választotta el a zuhanyzótól, bár az a fal sem ért a plafonig. Az is elég tágas volt; kényelmes volt, mégsem volt túlméretezve. Ahogy innen is kiléptem, gondosan bezártam az ajtót, majd elhagyva az egész szobát, átmentem a jelenlegi "lakosztályunkba", és a komódra tett bőröndömhöz léptem, amiben a saját dolgaim, és az eddig itt vásárolt, jobban mondva jóformán kapott ruhadarabok voltak. Kis kutakodás után találtam egy fekete rövidnadrágot, amit mások a konditerembe vennének fel, meg egy bő fehér pólót, ami olyan nagy volt, hogy alig engedett valamit látni az apró nadrágból. Összefogtam a hajam, az egyik kedvenc kendőmet amit Rosalie választott nekem, a kezemre kötöttem, majd felvettem egy fehér bokazoknit, mert így volt teljes az összhatás. Soha nem voltam cicababa, de mindig ügyeltem arra, hogy ne vegyek egymáshoz két darabot, amik ütik egymást. Lesuhantam a lépcsőn, és levetődtem a kanapéra Dem mellé, és bekapcsolódtam a meccsbe, mikor a szemem sarkából láttam, hogy valami megmozdul odakint az erdőben. Valami fehér. Furcsán gyanakodva kezdtem méregetni az erdőt, de semmit nem láttam. A többiek látszólag nem vettek észre semmit, csupán Edward figyelte a reakcióimat az étkezőasztaltól.

Láttad? - kérdeztem gondolatban. Megrázta a fejét. - Pedig biztos vagyok benne, hogy volt ott valami - bizonygattam.

-Az, hogy a saját szememmel nem láttam, nem jelenti azt, hogy a gondolataidon keresztül sem láttam - felelte, mire rajtam kívül mindenki értetlenül nézett rá.

-Edward, mi történt? - kérdezte Bella aggódóan.

-Semmi komoly - vágtam rá.

-Már hogyne lenne komoly! - szállt vitába azonnal Edward. - Akármi lehet az, és egyikünk sem tud róla semmit, még Alice sem látta idegen vámpír közeledtét, és én sem hallok semmit! - érvelt Edward, és valljuk be; piszok jól csinálta. Mindenki meredten nézett rá.

A következő percben a fák takarásából körülbelül tizenöt vámpír lépett elő, és tökéletesen egyszerre lépdelve, egyre sötétedő köpenyben, mire ijedtemben felugrottam. A tömeg szinte siklott a föld felett, miközben a szememet Demre szegeztem, aki pillantásra sem méltatta őket; riadt szemeivel végig engem nézett. Egész a falig hátráltam, mikor az első ember elérte a verandát, és Carlisle eltüntette arcáról a félelmet, és kisétált az ajtón.