2. fejezet - Örökvidám Vámpírlány

Kérésére csak szótlanul bólintottam, majd kihúztam a kezem a szorításából, és hazafelé vettem az irányt. Épp napfelkelte előtt értem haza, tökéletes időzítéssel. Nagyot sóhajtottam, mert tudtam, hogy újabb csigalassúságú órákat kell itthon töltenem, ha nem akarok meghalni. Márpedig nem akarok. Emberkoromban imádtam a napsütést, és a meleget - mostmár a hőmérséklet nem zavart, de szörnyen hiányoltam a napsütés érzését a bőrömön. Amikor a hűs szellőnél a tengerparton ülve élvezed, ahogy a bőröd beszívja a meleg sugarakat. Ahogy érezted, hogy a bőröd percről percre sötétebb. Mostmár a szemem színére kell vigyáznom.

Úgy döntöttem, átöltözöm, és kiülök egy kicsit az ablakba. Árnyékos oldalon volt, így ha valaki meg is látott, akkor se a csillogó bőrömet látta. Elgondolkoztam a ma este történteken, és elég furcsának éreztem Demetri viselkedését. Egy Volturi testőr, aki tök közvetlen, a világ legjobb nyomkövetője, és semmi csapda. Nem tudtam mit higgyek, de inkább óvatos maradtam, és nem merészkedtem ismeretlen vizekre. Nem értettem miért fél a városon kívülre jönni, de elhatároztam, hogy tetszik nem tetszik, én ma este is kimegyek. Ott nem eshetek kísértésbe, hogy a következő hétvégéig vadásszak. Estig nem tudtam mivel elütni az időt, ezért úgy döntöttem, berakok valami jó kis zenét, és felcsavartam max hangerőre, de hála a vámpírhallásnak, még így is tökéletesen hallottam a csengő berregő hangját. Nagy hirtelen nem tudtam mit csinálni, mert már éreztem is a postás ismerős illatát, így felvettem egy napszemüveget, és ajtót nyitottam. Mosolyogva köszöntöttem, mint mindig, de furcsállottam, hogy szombat reggel jön. Arcát mint mindig, most is elöntötte a vére, éreztem, ahogy az ütőere alatt ütemesen folyik a vére, és hallottam, ahogy irdatlan tempót diktál a szíve.

-Jó reggelt - köszöntem kedvesen mosolyogva.

-Ne-neked i-is - dadogta.

Csak nekem dadog, vagy tényleg így beszél? - gondolkoztam.

-Fo-fontos külde-deményt kaptál - adta át a kezembe a levelet, mire homlokráncolva megköszöntem, és beakartam menni a lakásba, de megállított. - Készülsz valahová? - kérdezte szégyenlősen.

-Ami azt illeti, nem.

-És, lenne kedved...

-Sajnálom, Ted, de nem lenne jó, ha közelebb kerülnénk egymáshoz, mint postás, és egy helyi lakos. Neked nem tenne jót, hidd el - hárítottam, szomorú grimasszal az arcomon, majd elbúcsúzva behátráltam a lakásba. Ted aranyos srác volt, és nem is volt csúnya. Nagyjából annyi lehetett, mint én, mikor átváltoztam - húsz, huszonegy éves.

Mikor beértem a lakásba, ismét kiültem az ablakba, és az ágyra hajítottam a napszemüvegemet. A levelet a kanadai St. Mark kórházból küldték, Ottawából. Ha lenne szívem, vagy még dobogni, biztos vagyok benne, hogy menten megállt volna.

"Drágám! Próbáltam halasztani a dolgot, amíg még lehetett, de már nem húzhatom sokáig, ha szeretnélek még látni. Emlékszel, mikor rákot diagnosztizáltak nálam? Sajnos a helyzet egyre rosszabb, így határozatlan ideig segítségre lenne szükségem. Megtennéd, hogy idelátogatsz, néhány hétre? Szerető apád, Will." - olvastam a szépen formázott macskakaparást. Pontosan tudja, hogy nem igazán bírom elolvasni az írását, ezért igyekezett szépen írni, aminek az eredménye az lett, hogy ha valaki idegen elolvassa, azt hiszi, hogy az apám egy másodikos kisiskolás. Minnél hamarabb ott akartam lenni, és közel álltam a síráshoz, persze csak könnyek nélkül. Ritka az, amikor engem valaki sírni lát, éppen ezért szerettem a magányt. A környezetemnek mindig a boldogságot, és a vidámságot, a magabiztosságot sugároztam már emberként is, hiába voltak meg a saját problémáim. Szerettem látni az emberek arcán az örömöt, a vidámságot, a reményt, és a szeretet, és könnyebb elérni ezeket tettek, vagy szavak nélkül, egyszerű gesztusokkal. Mások előtt sosem engedtem meg magamnak az elgyengülés bűnét - a környezetemben élők nem érdemelték meg, hogy velem szenvedjenek.

Teljesen kiment a fejemből az esti találkozás Demetrivel, és a város, amit szeretek, már nem jelentett számomra semmit, csak egy sivár helyet, ahová a gondok elöl egyszer majd visszamenekülök. De előbb meg kell kísérelnem a lehetetlent - megszépíteni egy hadokló ember utolsó napjait.

Elővettem egy táskát, és pár göncöt beledobáltam, majd magamra kaptam egy pulcsit - ebben nem veszik észre, ha csillogok, csak idiótának fognak nézni. De ez a legkevesebb. Felvettem egy napszemüveget, baseball sapkát, és a kapucnit, és útnak indultam a reptér felé.

Sikátorokon keresztül rohanva elértem volna a reptérig, ha a városkapuban nem kap el egy rezzenéstelen, márványsima kéz. Ijedten meredtem az ismerős karmazsinvörös szemekbe.

-Hová igyekszel? - kérdezte őszinte aggódással a szemében.

-Kanadába. Bocs, de este nem tudunk találkozni - hadartam, majd indulni akartam, de visszatartott.

-Hé! Baj van? Segíthetek valamit?

-Sajnos nem - ráztam a fejem. - Apám... - kezdtem a távolba meredve, hangom elhalkult, nem tudtam hogyan folytassam.

-Ember? - szűkölt össze a szeme gyanakvóan.

-Igen - bólintottam bátortalanul.

-Tudja, hogy vámpír vagy? - kérdezte egy új hang a hátam mögül. Hátrafordultam, és alaposan végigmértem a magas, jókora darab fickót, akin szintén hosszú fekete köpeny, és csuklya volt.

-Nem, és nem is tervezem, hogy megtudja. De nem hagyhatom magára, amikor... - suttogtam, és próbáltam elindulni, és ki is húztam a kezem Demetri szorításából, mikor a nagydarab elém állt. Elkapta a karomat, és vérvörös íriszével belebámult az enyémbe.

-Nem hagyhatjuk, hogy leleplezz! - morogta.

-Felix! - morgott Demetri.

-Felix - hallottuk meg a még számomra is ismerős, kimért, fagyos hangot, ami szinte parancsolóan hatott. Nem sokra rá az alak is hozzá párosult, ahogy a kihalt kapualjban egyre többen lettünk. Az ikrek fekete köpenye elütött Felix és Demetri köpenyétől - tekintélyt parancsolóbb volt.

-Szervusz Jane, Alec - biccentettem, miközben Felix még mindig nem eresztett.

-Áá, Alison. Örülök, hogy megint találkozunk - mondta valamivel szívélyesebb hangon, arcára fagyos mosoly húzódott. A hideg kiráz a csajtól...

-Úgyszint. Felix, megtennéd...? - kérdeztem a nagydarabra pillantva, de az nem engedett, sőt felmordult, mire Demetri is hasonlóképp reagált. Ráemeltem a pillantásom, és semlegesen néztem a szemébe, mire megértőn, majd bocsánatkérőn nézett vissza rám.

-Demetri, sajnálom, de Aro maga kérte, hogy a város egyetlen Volturi-n kívüli vámpírját mutassuk be neki. Szeretné felmérni az erejét...

-Nekem nem veszitek hasznomat! Komolyan.

-Azt majd Aro eldönti - felelte Alec, majd Jane vállára tette a kezét. - Húgom, Aro hiányolni fog minket - mondta mereven Jane arcát nézve, mire az kimérten bólintott. Mindig féltem tőlük, de most egyenesen rettegtem. Nem mertem felnézni Demetri szemébe sem, egyszerűen rettegtem még tőle is. És volt pofája azt állítani, hogy nincs csapda.

Demetri jött az egyik oldalamon, Alec a másikon. Jane ment elöl, Felix pedig hátul. Így vezettek végig a városon, és hogy is mondjam? Egyáltalán nem vettek észre minket, bár nem tudom, ez melyikük erejéből kifolyólag történt, de senki nem nézett ránk, csak kikerültek minket.

A liftben álltunk, mikor erőt vettem magamon, és megkeményedett arckifejezéssel belenéztem Demetri szemébe. Bocsánatkérő arckifejezéssel nézett rám, de nem tudtam, kit akar megetetni. Saját magát? Mert engem biztos nem fog. Ellágyult pillantása mindvégig az arcomat pásztázta, de én többször nem néztem rá, és ahogy kiléptünk a liftből, a kihalt folyosón már magabiztosság sugárzott rólam, habár belül reszkettem.

A folyosó végére érve Jane előtt két benga állat kinyitotta az ajtót, majd ahogy Felix is beért a nagyterembe gondosan becsukták. A nagyteremben ott ültek az öregek - Aro, Caius, és Marcus. Aro papiruszhoz hasonló márványsima, hófehér bőre az orrától a szájáig ráncba gyűrődött, ahogy hamiskás vigyorral meredt ránk. Felix megállt mögöttem Demetrivel, Jane és Alec a terem másik végébe húzódtak, egész közel az öregek "trónjához".

-Üdvözlünk téged, drága Gyermekem! - állt fel Aro, és szívélyes fogadtatás gyanánt kitárt karokkal közeledett felém, mire minden izmom megfeszült. Valaki felszisszent mögöttem.

-Örömömre szolgál megismerni, Aro - vettem elő a modorosabb énemet, azt, aki nem beszél vissza, és némi komolysággal is rendelkezik.

-Úgyszint - nyújtotta felém a jobbját, de nem kézfogás gyanánt; megsem próbálta eltitkolni, hogy a gondolataimra kíváncsi. - Azt hiszem ezzel mind így vagyunk - mosolygott mintegy megnyugtatólag, de inkább valami vicsorgás sikerült. Levettem a kesztyűmet, ami a csillogás elkerülése végett volt fontos, majd közelebb lépve hozzá a tenyerébe helyeztem a kezemet, és vele együtt a sorsomat is. Mert azzal tisztában voltam, hogy Aronak ellent mondani, egyet jelent a halálommal.

Mohón ragadta meg a kezemet, majd két kezébe zárta, és fejét lehajtva elmerült az információk között. Pár perc mély csend telepedett a teremre, semmi nem törte meg az elmeszaggató hallgatást. Végül Aro felemelte a fejét, és zsiványan elmosolyodott.

-Nem kell félned tőlünk, gyermekem, nem tettél semmi rosszat - mosolygott immár megnyugtatóan, én mégis egyre feszültebb lettem. Elengedte a kezemet, én pedig azonnal bebújtattam a kesztyűbe. - Szeretek új személyeket megismerni, ezáltal bővítve a lehetőségek tárházát. Lehetőségeket adok neked, és te is nekem. Én megadom azt, hogy egy biztos klánhoz tartozhatsz, ahol az élelem garantált, és hatalmad van, ha nem is mindenki felett. Te pedig az újabbnál újabb személyek megismerésének lehetőségét adod nekem, mert kitudja? Lehet, hogy egyszer rajtad keresztül ismerek meg valakit, aki később a testőrség része lesz.

-Sajnos én is csak Demetrit, Jane-t, és Alec-et ismerem a vámpírok közül, emberi ismerőseimet sajnos hanyagolnom kell. Nem lennék képes ártani nekik, de a titkot sem mondhatom el. Egyetlen kivétel van, akinek a társaságáról nem mondhatok le; és az nem más mint az apám. Haldoklik, és szüksége van rám... - motyogtam, mert nem voltam biztos benne, hogy képes vagyok tovább beszélni.

-Furcsa, hogy éppen Demetrit mondtad először, holott Jane-t ismerted először. Demetrivel pedig a tegnap esti vadászaton találkoztál először. Demetri! - szólalt fel parancsoló hangon, de nem értettem, hová akar kilyukadni. Demetri gyámoltalan kiskutya módjára lépett mellém, mint aki azt várja, hogy megkapja a méltó büntetését, amiért rossz fát tett a tűzre.

-Igen, uram? - kérdezte Demetri megalázkodva.

-Gyermekem, nem is említetted, hogy az elmúlt éjjel vadászaton jártál. Remélem senki feltűnő személyiséget nem öltél meg - nézett rá atyai szigorral.

-Nem, először két jómódú nőt pécéztem ki, de Alison még idejében megállított.

-Ezt köszönjük neked, Alison - szólt most Marcus, az örökké halálosan unatkozó öreg. - Nem kell a felhajtás.

-Nem, tényleg nem - szólalt meg elgondolkodó tekintettel Aro. - Alison, drágám... Van kedved csatlakozni, a mi kis társaságunkhoz? Nagy hasznát vehetnénk a képességednek - csábítgatott a főagytröszt, a gyűjtő, akinek a szemében minden, és mindenki egy sorozat darabja, amit gyűjteni tud, és ezt előszeretettel ki is használja.

-Sajnálom, Aro - ráztam a fejem, mire elkeseredetten kezdett csillogni a szeme, ajkát lebiggyesztette. - A családom az első, de bízom benne, hogy ugyanilyen barátságos körülmények között fogunk találkozni legközelebb is - biccentettem, majd felvettem a földről a táskámat, és futásnak eredtem, egészen Kanadáig. Az út nagyját persze úsznom kellett, de ez nem volt akadály - aki nem fárad, nincs szüksége levegőre, és van ami az utolsó vadászat óta hajtja, az hamar átér a keleti partra.

Demetri szemszöge

Napok teltek el Alison távozása óta. Volt pár kisebb ügy, amihez ki kellett mennem, de egyik sem volt olyan rettentő messze, ha reggel indultunk, alkonyatra haza is értünk. Mióta elment, és elárulta, hogy éjszakánként a városfalon túli szántáshoz vezet az útja, sokat jártam arra - Aro tudta nélkül. Szándékosan sosem nézett a fejünkbe, így próbáltam elkerülni az esetleges véletleneket. Nem szerette, ha munkán kívül a városfalakon túl bolyongunk. Most is épp oda tartok. Szerda este - éppen azon időpontok egyike, amikor a város a legkihaltabb. Másnap munka, vagy épp iskola; csak egy egy autó, vagy eltévelyedett porbanfutó keresztezte az utamat, de ha lehajtott fejjel haladtam, ők sem vették észre a karmazsinvörösből bordóvá változó íriszemet. Nem vettem fel a köpenyt - minek? Utáltam ide tartozni. Alison félt tőlem. Tisztán láttam a szemében, de amikor Aro megszólalt... Letaglózott a tény, hogy tőlem is félt. A városkapuhoz érve megtorpantam, nem tudtam, menjek e vagy sem. Felixnek így is sokkal jövök, hogy éjszakánként falaz nekem, de nem várhatom el tőle a végtelenségig. Pedig lenne annyi alkalom az tuti. Végül aztán a lábam külön útra tévedt, és elindult a városfalon túli világ felé - ahogy kitettem a lábam, éreztem, hogy többet vissza se akarok menni oda. Minek? Talán ha nem lennék Volturis, talán akkor nem félne tőlem... De ez az egész egy nagy talán, és az se biztos, hogy látom még az életben. Elvégre ő most Kanadában van, ha minden igaz... Sosem értettem mi olyan jó ebben az elhagyatott, porrá égett szántón, de helyenként a fűben, még érezni lehetett az illatát. Én legalábbis éreztem, de ki tudja? Nem lehet mindenki nyomkövető. Rá nem jöttem ezalatt a pár nap alatt, hogy mi a fenét volt képes csinálni itt, tökéletesen egyedül, a semmi közepén, az éjszaka leple alatt, de azért rendre itt voltam minden este. Hülyeség, de valahol mélyen még élt bennem a remény, hogy talán, egyszercsak felbukkan, és mosolyogva vadászni hív, vagy elmondja mi történt, mit csinál itt esténként... De persze ez sosem következett be, és már a reményt is kezdtem feladni, amikor egy órával a napfelkelte előtt útnak indultam a városkapu felé. A szél irány megfordult, a hátam mögül hozott egy különösen ismerős illatot. Reménykedve fordultam meg, de a tulajdonosát nem láttam. Végül úgy döntöttem, hogy hülye lennék kihagyni a lehetőséget, így bevetve minden nyomkövető tudásom, az illat irányába haladtam tovább. Az illat egy fához vezetett, bő négy kilométerrel odébb, az erdőben. A fa lombjai közt egy apró faház volt, egyetlen ablakkal, és egy feljáróval; a lépcső valaha a fa törzsére csavarodott, de már elkorhadt a fa. Emberi életre tuti veszélyes lenne.

-Alison? - kérdeztem homlokráncolva, mert abban már biztos voltam hogy ott van, de nem akartam pofátlan lenni.

-Demetri? - kérdezte remegő hangal, mire majdnem összerogytam ott helyben. Még mindig fél tőlem.

-Én vagyok az.

-Egyedül hagynál? - kérdezte elcsukló hangon.

-Jól vagy?

-Persze, csak szeretnék egyedül lenni - felelte bíztatólag.

-Ezt nem veszem be - jelentettem ki. A következő másodpercben már előtte álltam, és ijedten néztem ahogy a sarokban kuporogva szorongat egy túlméretezett párnát. Nem mertem közelebb menni hozzá, így inkább vele szemben megálltam és hogy oldjam egy kicsit a feszült légkört, nem álltam oda, ahogy egy szoborszerű vámpír tenné, hanem nekidőltem a falnak, és próbáltam emberi gesztusokat csempészni a csendbe.

-Mit akarsz?

-Mondjuk, hogy elmond mi a baj?

-A baj az, hogy olyannak nem tudok megnyílni, akitől rettegek - mondta ki a nyílvánvalót, mire megmerevedtem, ezzel is elfújva a emberiség minden formáját.