Hello everyone! Meghoztam a következő fejezetet, sok hozzáfűzni valóm nincsen, szóval kellemes olvasást mindenkinek! Puszi! F.
12. fejezet
-Próbáld meg, hátha sikerül kiterjesztened Demre is! - hallottam meg a nappali felöl Edward hangját.
-Oké - feleltem pár percnyi habozás után. Megfogtam Dem kezét, és koncentrálni kezdtem. Mikor kinyitottam a szemem, egy kékszemű, már - már idegenül más Demetri nézett vissza rám, azzal a pillantással, amit bár már megszoktam tőle, sosem értem, miért néz így rám. Mintha... bármiben több lennék a többiektől. Még halványan észleltem, hogy a többiek a lehetőségeket kezdték boncolgatni, de én képtelen voltam elszakadni Dem csillogó - átmenetileg - kék szemeitől. Nem bírtam ki - az ujjaim hegyét, lágyan húztam végig az arccsontjától, egész az állkapcsa vonalán, az álláig, majd megfogtam, és lágyan magamhoz húzva ajkait kezdtem kényeztetni. Lágyan csókolgattuk egymást, míg Rose meg nem köszörülte a torkát.
~¤~
-Carlisle! - léptem újdonsült nevelőapám után, mikor a család ismét szétszóródott, alig fél órával azután, hogy megmutattam mire vagyok képes. Rájöttem, hogy ez a külsőváltoztatás olyan, akár egy pajzs. Képes vagyok tágítani és szűkíteni, de az mindig ragaszkodni fog hozzám, így ha "bekapcsolom" én mindig a hatása alatt leszek. Viszont képes vagyok "bekapcsolva tartani" (ahogy Esme fogalmazott), így bárhol, bármikor változtathatok a külsőmön. Bizonyos határok között.
-Igen? - fordult meg Carlisle, majd a fejével intett, hogy kövessem a dolgozószobájába. Így is tettem.
-Csak azt szeretném megkérdezni, mire jutottatok, a Volturival kapcsolatban - mondtam erőtlenül.
-Szerintünk Brad kezet fogott valakivel, aki képes blokkolni Alice képességét. Így hát miután Brad blokkolt minket, Jane megváltoztatta a döntését - felelte Carlisle. - De ezen ne rágódj. Készen állunk, ha bármi baj lenne. De nem lesz semmi baj, nincs okuk ellenünk támadni.
-És mi van, ha Aronak nem tetszik, hogy Dem nincs vele? - kérdeztem vissza.
-Ne aggódj, nem lesz semmi baj - ismételte. - Aro nem engedte volna el Demet, ha támadást indítana a visszaszerzéséért. De amúgy is, Dem és te már családtagok vagytok. Megvédjük a családtagjainkat - mosolygott rám kedvesen, amitől hittem neki. Kissé megnyugodva intettem búcsút, és léptem ki az apró, hangulatos szobából - bár mondjuk Alice és Esme Cullen számára mi jelent aprót? -, és az erdő felé vettem az irányt. Nem volt jobb ötletem, hogy mivel üthetném el az időt, így egy kis vadászatra vágytam. Lementem a lépcsőn, és a nappaliban körbekérdeztem a családot, ki szeretne vadászni egy kicsit.
-Én megyek! - pattant fel Bella, és mondatát visszhangozva Emmett is velünk tartott, míg a többiek inkább kihagyták.
-Egy verseny, Csajok? - kérdezte Emmett fülig érő vigyorral, és futásnak eredt. Míg Bella egy lépéssel lemaradva rohant Em nyomában, addig én vígan élveztem a szöveteimben tomboló embervér hatását, és azt a kemény kétévemet, és diktálva a tempót szaladtam két lépésre Emmett jobb oldalán egy lépéssel előtte. Nem volt kedvem megerőltetni magam a biztosabb nyerés érdekében, így kicsit elméretezve egy lépéssel előbb ugrottam át a folyót, és a másodperc törtrészével hamarabb értem földet, Emmett legnagyobb bánatára. Úgy ötven méterrel lehettem előrébb kettejüktől, az ösvény elején. - Ne légy olyan nagyra magaddal, csak mázlid van! Bennem nincs embervér - húzódott fölényes mosoly az ő ajkaira is a második mondat végére, holott az első mondatot még az én fölényes mosolyomnak szánta duzzogva.
Nagyot szívtam a levegőből, és az ösztöneimre bíztam magam. Keletre, tőlünk két kilométerre legelészett egy őz csoport, és ott volt valahol egy puma is, így arra felé indultam. Emmettet és Bellát nem is láttam, merre vannak, csak az ösztöneimet követtem, nem létezett számomra semmi. Semmi, ami fontosabb lett volna a vérüknél. Ahogy odértem odébb húztam egy ágat, és megnéztem a kiszemelt állatokat. A mező túloldalán egy bokor mögül nézelődött egy puma, így először a fákat megkerülve rávetettem magam.
Csendes küzdelem volt, már ha küzdelemnek nevezhető. Az állatnak esélye sem volt menekvésre, hátulról vetettem magam a nyakára, és így nem szenvedett. A mezőn legelésző állatok ebből mit sem vettek észre, így repetára éhesen, kissé vonakodva vetettem magam rá a legközelebb eső hímre. Mikor végeztem odébb dobtam a holttestet, és ahogy felnéztem, már láttam is Bellát befutni a mezőre. Szeme aranysárgán csillogott.
-Gyere, Emmett szerintem mindjárt végez - intett a fejével, és a helyes irányba kezdett rohanni. Csakhamar összefutottunk Emmettel, aki az ellenkező irányból szaladt felénk, szintén aranysárga szemekkel. Kissé kellemetlenül éreztem magam a sötét narancssárga íriszeimmel, ezért átváltottam barnára - az mégse olyan kihívó. Emmett csak nevetett rajtam, Bella pedig megértően elmosolyodott, végül hazafelé vettük az irányt. Nagyjából egyszerre futottunk be Demmel Alice-el, és Jazzel, akik Port Angelesben voltak, Demnek ruhát venni. Alighogy mindannyian beértünk a házba, kisütött a Nap. Rámosolyogtam Alice-re, aki felpattant a kanapéról, és hozzánk lépett. Kezünkbe nyomott egy egy vaskos borítékot, és elégedetten huppant vissza a helyére.
-Ez mi? - kérdezte Dem. Az egyik fotelben ültünk - illetve én az Ő ölében -, és értetlenül meredtünk hol egymásra, hol a borítékra.
-Nézzétek meg! - felelte Alice bazsalyogva.
Feltéptem a borítékot, és hagytam, hogy a papírfecnik az ölembe hulljanak, úgy meredtem az apró füzetre, és a három kártyára. Az egyik a személyi igazolványom volt, a másik a lakcím kártyám, és egy jogosítvány is visszanézett rám. Az aprócska kékszínű füzet elejébe vésve aranybetűkkel pedig az Útlevél szó virított.
Alison Cullen
Ez a név tetszett. Ahogy elnéztem az irataimat Alice kicsit lejjebb vett a koromból, és így tizenhét évesként szerepelek a nyilvántartásban. Ugyan kicsit csodálkoztam, hogy szerzett rólam képet, de ezen már meg sem lepődtem - egy újabb valami, amiről tudnom kellett volna, hogy Alice képes rá. Mert előtte nincs akadály, és a nem szót nem fogadja el válaszként, lehet nem is ismeri. Vetettem egy pillantást Dem személyijére is - illetve vetettem volna, ha nem vágta volna zsebre.
-Na nem! Add csak ide! - nevettem szigorúan, mikor megláttam milyen sunyi pofával mered előre, de erre a kijelentésemre már elmosolyodott. Kihalászta a zsebéből a megfelelő kártyát és a kezembe nyomta. A képen, akárcsak a valóságban lehetetlenül jól nézett ki, és Alice még azt is elintézte, hogy világos szeme legyen. Egyszerűen elképesztő ez a nő - gondoltam magamban.
Apró csókot nyomtam Dem ajkaira, miközben visszacsúsztattam a kezébe a személyit, majd bekapcsolódtam a beszélgetésbe.
-Én idén tesire megyek - mondta Edward.
-Jó ötlet, de én maradok humánon - rázta a fejét Bells.
-Bells, már nem vagy olyan mint emberként - nevetett Em.
-Akkor is utálom a tesit. Tiszta hülyeség - rázta a fejét.
-Héé, Dem, ti milyen szakra akartok menni? - kérdezte Alice.
-Mit milyen szakra? Mi van? - eszmélt fel szerelmem.
-Lassan be kell adni a papírokat a suliba Demetri - felelte Carlisle. - A jelentkezésnél rögtön le kell adni, hogy milyen szakra akarsz menni.
-Suli? - húzta az orrát Dem.
-Suli - csillant fel a szemem. Bármikor újrakezdtem volna az életem, ha esélyem adódik rá. Nem volt én nekem azzal bajom hogy dolgoznom kellett a birtokon, inkább a barátok hiánya vette el a kedvem a visszaemlékezéstől, de most, hogy végre nem kellett egyedül lébecolnom, már vonzott az iskolapad gondolata. Tökéletes memória, egyszer már megtanult anyagok... Nem lesz itt gond! - Milyen szakok vannak? - pattantam Alice mellé, és a válla fölött beleolvastam a papírokba. Történelem, Humán, Reál, Testnevelés. Nem sok lehetséges válasz volt, de a lényeg rajta volt. A történelem. - Töri - böktem ki habozás nélkül.
-Uuuuh - nyögött fel Dem. - Kár - sóhajtotta. - Humán - intett oda Alice-nek.
-Mi volt ez a nyögés? - nevettem fel.
-A töri az unalmas.
-Pláne, annak aki átélte - motyogta Edward, mikor elment mellettünk a zongorához. Jah... így már világos volt a dolog.
