11. fejezet - Örökvidám Vámpírlány

Tudom, várni kellett az újabb részre, amit nagyon sajnálok, de itt a következő. Sietek, hogy hozzam az újabb részt. Viszont segítene egy két vélemény, ami az előző részhez nem érkezett. Ui.: oldalt megtaláljátok mindenki hangját, ha érdekel nézzétek meg, kinek hogy képzelem el. Puszi mindenkinek! F.

Váratlan látogatók

Ha még keringene a vérem, már régen megfagyott volna. Dem valószínűleg láthatta rajtam, hogy mindjárt összeesek, vámpírság ide, vámpírság oda, ezért egy pillanat alatt mellettem termett, és határozottan átkarolta a derekam. A fagyott csendben késként hasított Carlisle barátságos hangja.

-Szervusz, Jane! - üdvözölte barátilag, majd békejobbot nyújtott, mire váratlanul felszisszentem. Nem akartam, csak kicsúszott, mire Dem előrébb lépett egyet, mintha szükségem lenne védelemre. Mellé léptem, és határozottan a szemébe néztem - nem szabadul meg tőlem, akkor is mellette leszek. Tetszik, nem tetszik... Ez van.

-Carlisle! - üdvözölte hűvösen Jane. - Örülök, hogy ismét találkozunk - mosolygott ridegen.

-Úgyszint, bár én inkább annak örülök, hogy ilyen barátságos körülmények között találkozhatunk - felelte Carlisle.

-Valóban jobb így - szólalt meg gúnyosan Alec.

-Minek köszönhetem a látogatásotokat? - kérdezte Carlisle, mikor Esme mellé sétált.

-Gondoltuk megnézzük hogy van a kedves Cullen klán, és a mi régi jó barátunk - mondta Felix, ezer wattos mosolyt eresztve Dem felé, aki viszonozta azt.

-Szevasz, Felix - mosolygott kedvesem, és jó volt látni azt a mosolyt az arcán. Egyszerűen illett oda. Két kezemmel átkaroltam a derekát, és a mellkasára hajtott fejjel mosolyogva bámultam ki a fejemből.

-Felix! Nem bájologni jöttünk - morrant rá Jane, mire Carlisle óvatosan kezdte méregetni az apró lányt. - Mit tudtok Seattle-ről? - kérdezte Jane, lopva Dem felé pillantva.

-Újszülöttek - felelte egy hang, majd később rá kellett jönnöm, hogy én voltam az, és ezért mindenki engem bámult. - Újszülöttek, és senki nem vállalta, hogy megtanítsa őket bármire is. Szabadon ölhetnek bárkit, akit a város határain belül találnak.

-Gondolod, hogy a teremtőjük a közelben van még? - kérdezte Alec.

-Nem tudom - ráztam a fejem. - Nem tudom ki lehet a teremtőjük - ráztam a fejem.

-Az mindegy. Lakolni fog a tettéért. Volturi nem ad második esélyt - villant a szeme először Dem, majd Bella felé. - Meg fogjuk találni, mind a teremtőt, mind az újszülötteket, és utána mehetünk Ázsiába - szólt hátra a válla felett. Értetlenül pislogtam körbe, mikor tekintetünk összeakadt Rosalie-val. Kérdőn nézett rám, mire csak fejcsóválva megvontam a vállam. - Pár kínai viccesnek találja hogy gyerekeket változtat át - morgolódott. Szinte mindenki összerándult, de én nem értettem semmit, csak elborzadtam még a gondolattól is, hogy gyerekekből legyenek ilyen vérszívó gyilkosok, mint belőlünk.

-Demetri? - fordult felé Jane. - Van sejtésed merre lehetnek?

Dem egy percre elgondolkodott, majd mély levegőt vett, és ahogy kifújta halkan eldarálta nagyjából merre kell rájuk számítani.

-Nem jösz, ha jól gondolom - nézett rá Felix.

-Nem, haver - rázta a fejét, és végigsimított a hátamon.

Felix elhúzta a száját, majd intett, és még egyszer utoljára a szemembe nézett. - Jól áll a bordó - kacsintott, mint egyszer Dem, mikor a pirosra mondta ezt, mire Dem pajkosan felmordult, és cinkosan rámosolygott régi barátjára.

-Oh! Hagy mutassam be az új Volturi tagunkat; Bradet - mosolygott gonoszul Alec. Brad szívélyesen elmosolyodott, majd kezet nyújtott Carlisle-nak, aki képesség hiányában elfogadta ezt. Így ment ez Emmettnél, Rosalie-nál, Esme-nél, de ahogy Edwardhoz ért Edward mozdulatlanul nézte Brad kezét. Brad kissé elbizonytalanodott, és félve ment végig a család többi tagján. Senki más nem fogadta el a kezét, amit az ördögi ikrek bosszús tekintettel néztek végig. Nem bírtam ki, bekukkantottam a fejükbe, először Jane-ébe.

Akkor is elfogom érni, hogy megkapjuk a tehetségüket. Aro nem csalódhat bennem, beleroskadna.

Alec gondolatai olyan kesze kusza káromkodások voltak, hogy rá kellett pillantanom Edwardra, aki jót derült magában.

-Köhm... - vakarta a fejét zavartan Felix. - Azt hiszem jobb, ha mi megyünk - intett a háta mögé, mikor tekintete találkozott Dem csalódott pillantásával. Nem értettem miért néz így, és szörnyen utáltam, hogy ilyennek látom. Miután Jane és Alec visszavonulót fújtak, Carlisle és Edward leültek kitalálni Alice miért nem látta a dolgot előre, a család többi tagja pedig elfoglalta magát, felvittem Demet az ideiglenes szobánkba, hogy megtudjam mi baja.

-Mi a baj? - telepedtem le mellé a kanapéra, mikor szótlanul gubbasztott perceken keresztül, míg én a szavakat kerestem.

-Nem tudom. Felix... Mindig a legjobb barátom volt. Ő már régi motoros volt a Volturinál, mikor én odakerültem, és ő volt az, aki azonnal mellém szegődött, és fordítva. Mégse tudom elhinni, hogy képes lenne így kijátszani, ezzel a Brad gyerekkel - csóválta a fejét, majd a térdére könyökölt. Felhúztam a lábam a kanapéra, és a vállára simítottam a tenyerem.

-Te is tudod, hogy Felixnek nincs a hatalmában semmi, amivel megakadályozhatta volna. Csak egy bábú Aro vagy Jane kezében, és Brad pedig kihasználja azt hogy ő az új kiskedvenc.

-Az lehet. De... Felix arcán... mintha azt láttam volna, hogy várja, hogy elfogadom e Brad kezét. Mintha reménykedett volna.

Erre nem tudtam mit mondani. Szerettem volna megvigasztalni, vagy valami, de ha jobban belegondolok igazi barátom sosem volt. Volt egy két lány, amikor Olaszországba kerültem, akikkel kicsit szorosabb volt a kapcsolatom mint a többiekkel, de ez az egész három négy fős társaság is azért jött létre, mert a szükség nagy úr. Mindannyiunkak szükségünk volt egy biztos közegre, hogy ne egyedül sétáljunk a folyosón, így együtt csacsogtunk a lehető legfelszínesebb témákról. A különbség az volt, hogy míg ők valahol máshol találták meg az igazi barátságot, és szerelmet, én hazamentem a nevelőszüleimhez, és ennyi. Nem történt semmi, nem mentem sehová, éppen ezért nem tudtam együtt érezni Demmel. És ezt utáltam. Végigsimítottam párszor a vállán, majd "együttérzőn" rámosolyogtam, amire egy szomorú grimasznak sikerült mosoly volt a válasz. Az álla alá nyúlva magamhoz húztam, és lágyan csókolni kezdtem, mikor éreztem, hogy a nap utolsó erejével besüt a hatalmas ablakon, így halványan belemosolyogtam a csókba, és lassan elszakadva Tőle, ránéztem gyémántként csillogó, hófehér bőrére. Végighúztam a kezem az arccsontjától az ajka vonaláig, és elégedetten vettem észre a szája szélén bujkáló apró mosolyt.

-Ez már sokkal jobban tetszik - mosolyogtam rá pimaszul.

-Nekem viszont ez - vágta rá, majd ismét hozzám hajolt, mikor kopogtattak.

-Lii! - szökdécselt be Alice. - Milyen kocsit szeretnétek? - kérdezte fülig érő vigyorral.

-Mi?? Mi... Hogy... Úgy értem... Én nem... - dadogtam össze vissza, mire Dem ezüstösen felkacagott. Alice ajkára is még nagyobb mosoly húzódott, és kuncogva nézett rám.

-Oh, ugyan már! A családban mindenkinek van kocsija, csak Esme-nek nincs, mert nem szeret vezetni, és Carlisle-lal osztoznak. Na! Légyszíves! Ne rontsd el az örömöm! - ráncigált az ajtó felé, majd mosolyogva hátrafordult. - Dem, téged Edward kezel majd, ha hazaért a vadászatból, de mond az Audi biztos elég neked?

-Imádom őket - válaszolt tehetetlenül fejcsóválva, mire rámosolyogtam. Erre az én fejemben is körvonalazódott egy kép, mire Alice rosszallóan nézett rám.

-Most komolyan?! Egy Subaru? Ne légy ilyen kicsinyes! Vegyél már valami gyorsabbat! - nézett rám könyörgően.

-Javíthatatlan vagy - ráztam a fejem, majd elsétáltam mellette, és a garázsba mentem. Egy újabb autó jelent meg előttem, ahogy a kocsikat néztem, és erre Alice teljesen felvillanyozódott.

-Az Aston Martin jó autó. Bellának van egy DBS neked vehetnénk egy DB9-et, múltkor láttam egy igazán szépet mikor a netet böngésztem, csak kicsit messzebbre kell menni érte, de ha az enyémmel megyünk, és nyolckor indulunk, fél tizenegyre oda is érnénk Los Angelesbe, és kettőre akár haza is érhetnénk, két tök új autóval... Megyek beszélek Demmel! - hadarta megállás nélkül, nekem pedig végig azon járt az eszem, hogy képes ennyire felpörögni, és levegő nélkül beszélni.

-Állj, Alice! Hisz Los Angelesben egyfolytában süt a Nap! - kiáltottam utána.

-Ugyan, Lii, így ismersz te engem? Holnap undorítóan rossz idő lesz még Forkshoz képest is, nem hiszem, hogy bármi gondunk adódna a dologgal. Engem egyedül a szemetek aggasztana a helyedben, de ne aggódj...

-Várj, Alice! Azon képes vagyok változtatni. - Nem tudom miért, most úgy éreztem, képes lennék megváltoztatni a szemem színét habár eddig sosem sikerült. Ez csak egy buta érzés volt, én mégis hittem benne, amolyan női megérzésekre hivatkozva.

-Megmutatnád? - lépett mellém Jazz. Erősen rákoncentráltam, de nem tudtam, tényleg sikerült e visszakapnom a régi, csokoládébarna szemeimet, így kérdőn, sőt, talán félve pillantottam az előttem álló szerelmes párra.

-Azta - nyögte ki Em, Alice háta mögül. - Furcsa, de mégis ismerős - vakarta a fejét.

-Alison? - kérdezte Dem a hátam mögül, mire lassan, még inkább félve fordultam meg. - Alison - döbbent le Dem, és mellém suhanva átkarolta a derekam. Megcsókolt, de ezúttal nem tudtam beleélni magam a csókba annyira, amennyire szerettem volna; az agyam egy része Demmel foglalkozott, míg a másik része tovább koncentrált, hogy megtartsam a szemem színét. Mikor elváltunk, egy pillanatra Dem mélybordó szemeibe néztem, majd elléptem mellőle, és az első tükörhöz vezetett az utam. A tükörből a régi, barna szemű Alison tekintett vissza rám, csak sokkal fehérebb bőrrel, és sokkal gyönyörűbben. Elégedett mosoly vetült az arcomra, mire a tükörképem felragyogott, és a régi, alig húsz éves mivoltommal találtam szembe magam.