12. fejezet - Örökvidám Vámpírlány

Hello everyone! Meghoztam a következő fejezetet, sok hozzáfűzni valóm nincsen, szóval kellemes olvasást mindenkinek! Puszi! F.

12. fejezet

-Próbáld meg, hátha sikerül kiterjesztened Demre is! - hallottam meg a nappali felöl Edward hangját.

-Oké - feleltem pár percnyi habozás után. Megfogtam Dem kezét, és koncentrálni kezdtem. Mikor kinyitottam a szemem, egy kékszemű, már - már idegenül más Demetri nézett vissza rám, azzal a pillantással, amit bár már megszoktam tőle, sosem értem, miért néz így rám. Mintha... bármiben több lennék a többiektől. Még halványan észleltem, hogy a többiek a lehetőségeket kezdték boncolgatni, de én képtelen voltam elszakadni Dem csillogó - átmenetileg - kék szemeitől. Nem bírtam ki - az ujjaim hegyét, lágyan húztam végig az arccsontjától, egész az állkapcsa vonalán, az álláig, majd megfogtam, és lágyan magamhoz húzva ajkait kezdtem kényeztetni. Lágyan csókolgattuk egymást, míg Rose meg nem köszörülte a torkát.

~¤~

-Carlisle! - léptem újdonsült nevelőapám után, mikor a család ismét szétszóródott, alig fél órával azután, hogy megmutattam mire vagyok képes. Rájöttem, hogy ez a külsőváltoztatás olyan, akár egy pajzs. Képes vagyok tágítani és szűkíteni, de az mindig ragaszkodni fog hozzám, így ha "bekapcsolom" én mindig a hatása alatt leszek. Viszont képes vagyok "bekapcsolva tartani" (ahogy Esme fogalmazott), így bárhol, bármikor változtathatok a külsőmön. Bizonyos határok között.

-Igen? - fordult meg Carlisle, majd a fejével intett, hogy kövessem a dolgozószobájába. Így is tettem.

-Csak azt szeretném megkérdezni, mire jutottatok, a Volturival kapcsolatban - mondtam erőtlenül.

-Szerintünk Brad kezet fogott valakivel, aki képes blokkolni Alice képességét. Így hát miután Brad blokkolt minket, Jane megváltoztatta a döntését - felelte Carlisle. - De ezen ne rágódj. Készen állunk, ha bármi baj lenne. De nem lesz semmi baj, nincs okuk ellenünk támadni.

-És mi van, ha Aronak nem tetszik, hogy Dem nincs vele? - kérdeztem vissza.

-Ne aggódj, nem lesz semmi baj - ismételte. - Aro nem engedte volna el Demet, ha támadást indítana a visszaszerzéséért. De amúgy is, Dem és te már családtagok vagytok. Megvédjük a családtagjainkat - mosolygott rám kedvesen, amitől hittem neki. Kissé megnyugodva intettem búcsút, és léptem ki az apró, hangulatos szobából - bár mondjuk Alice és Esme Cullen számára mi jelent aprót? -, és az erdő felé vettem az irányt. Nem volt jobb ötletem, hogy mivel üthetném el az időt, így egy kis vadászatra vágytam. Lementem a lépcsőn, és a nappaliban körbekérdeztem a családot, ki szeretne vadászni egy kicsit.

-Én megyek! - pattant fel Bella, és mondatát visszhangozva Emmett is velünk tartott, míg a többiek inkább kihagyták.

-Egy verseny, Csajok? - kérdezte Emmett fülig érő vigyorral, és futásnak eredt. Míg Bella egy lépéssel lemaradva rohant Em nyomában, addig én vígan élveztem a szöveteimben tomboló embervér hatását, és azt a kemény kétévemet, és diktálva a tempót szaladtam két lépésre Emmett jobb oldalán egy lépéssel előtte. Nem volt kedvem megerőltetni magam a biztosabb nyerés érdekében, így kicsit elméretezve egy lépéssel előbb ugrottam át a folyót, és a másodperc törtrészével hamarabb értem földet, Emmett legnagyobb bánatára. Úgy ötven méterrel lehettem előrébb kettejüktől, az ösvény elején. - Ne légy olyan nagyra magaddal, csak mázlid van! Bennem nincs embervér - húzódott fölényes mosoly az ő ajkaira is a második mondat végére, holott az első mondatot még az én fölényes mosolyomnak szánta duzzogva.

Nagyot szívtam a levegőből, és az ösztöneimre bíztam magam. Keletre, tőlünk két kilométerre legelészett egy őz csoport, és ott volt valahol egy puma is, így arra felé indultam. Emmettet és Bellát nem is láttam, merre vannak, csak az ösztöneimet követtem, nem létezett számomra semmi. Semmi, ami fontosabb lett volna a vérüknél. Ahogy odértem odébb húztam egy ágat, és megnéztem a kiszemelt állatokat. A mező túloldalán egy bokor mögül nézelődött egy puma, így először a fákat megkerülve rávetettem magam.

Csendes küzdelem volt, már ha küzdelemnek nevezhető. Az állatnak esélye sem volt menekvésre, hátulról vetettem magam a nyakára, és így nem szenvedett. A mezőn legelésző állatok ebből mit sem vettek észre, így repetára éhesen, kissé vonakodva vetettem magam rá a legközelebb eső hímre. Mikor végeztem odébb dobtam a holttestet, és ahogy felnéztem, már láttam is Bellát befutni a mezőre. Szeme aranysárgán csillogott.

-Gyere, Emmett szerintem mindjárt végez - intett a fejével, és a helyes irányba kezdett rohanni. Csakhamar összefutottunk Emmettel, aki az ellenkező irányból szaladt felénk, szintén aranysárga szemekkel. Kissé kellemetlenül éreztem magam a sötét narancssárga íriszeimmel, ezért átváltottam barnára - az mégse olyan kihívó. Emmett csak nevetett rajtam, Bella pedig megértően elmosolyodott, végül hazafelé vettük az irányt. Nagyjából egyszerre futottunk be Demmel Alice-el, és Jazzel, akik Port Angelesben voltak, Demnek ruhát venni. Alighogy mindannyian beértünk a házba, kisütött a Nap. Rámosolyogtam Alice-re, aki felpattant a kanapéról, és hozzánk lépett. Kezünkbe nyomott egy egy vaskos borítékot, és elégedetten huppant vissza a helyére.

-Ez mi? - kérdezte Dem. Az egyik fotelben ültünk - illetve én az Ő ölében -, és értetlenül meredtünk hol egymásra, hol a borítékra.

-Nézzétek meg! - felelte Alice bazsalyogva.

Feltéptem a borítékot, és hagytam, hogy a papírfecnik az ölembe hulljanak, úgy meredtem az apró füzetre, és a három kártyára. Az egyik a személyi igazolványom volt, a másik a lakcím kártyám, és egy jogosítvány is visszanézett rám. Az aprócska kékszínű füzet elejébe vésve aranybetűkkel pedig az Útlevél szó virított.

Alison Cullen

Ez a név tetszett. Ahogy elnéztem az irataimat Alice kicsit lejjebb vett a koromból, és így tizenhét évesként szerepelek a nyilvántartásban. Ugyan kicsit csodálkoztam, hogy szerzett rólam képet, de ezen már meg sem lepődtem - egy újabb valami, amiről tudnom kellett volna, hogy Alice képes rá. Mert előtte nincs akadály, és a nem szót nem fogadja el válaszként, lehet nem is ismeri. Vetettem egy pillantást Dem személyijére is - illetve vetettem volna, ha nem vágta volna zsebre.

-Na nem! Add csak ide! - nevettem szigorúan, mikor megláttam milyen sunyi pofával mered előre, de erre a kijelentésemre már elmosolyodott. Kihalászta a zsebéből a megfelelő kártyát és a kezembe nyomta. A képen, akárcsak a valóságban lehetetlenül jól nézett ki, és Alice még azt is elintézte, hogy világos szeme legyen. Egyszerűen elképesztő ez a nő - gondoltam magamban.

Apró csókot nyomtam Dem ajkaira, miközben visszacsúsztattam a kezébe a személyit, majd bekapcsolódtam a beszélgetésbe.

-Én idén tesire megyek - mondta Edward.

-Jó ötlet, de én maradok humánon - rázta a fejét Bells.

-Bells, már nem vagy olyan mint emberként - nevetett Em.

-Akkor is utálom a tesit. Tiszta hülyeség - rázta a fejét.

-Héé, Dem, ti milyen szakra akartok menni? - kérdezte Alice.

-Mit milyen szakra? Mi van? - eszmélt fel szerelmem.

-Lassan be kell adni a papírokat a suliba Demetri - felelte Carlisle. - A jelentkezésnél rögtön le kell adni, hogy milyen szakra akarsz menni.

-Suli? - húzta az orrát Dem.

-Suli - csillant fel a szemem. Bármikor újrakezdtem volna az életem, ha esélyem adódik rá. Nem volt én nekem azzal bajom hogy dolgoznom kellett a birtokon, inkább a barátok hiánya vette el a kedvem a visszaemlékezéstől, de most, hogy végre nem kellett egyedül lébecolnom, már vonzott az iskolapad gondolata. Tökéletes memória, egyszer már megtanult anyagok... Nem lesz itt gond! - Milyen szakok vannak? - pattantam Alice mellé, és a válla fölött beleolvastam a papírokba. Történelem, Humán, Reál, Testnevelés. Nem sok lehetséges válasz volt, de a lényeg rajta volt. A történelem. - Töri - böktem ki habozás nélkül.

-Uuuuh - nyögött fel Dem. - Kár - sóhajtotta. - Humán - intett oda Alice-nek.

-Mi volt ez a nyögés? - nevettem fel.

-A töri az unalmas.

-Pláne, annak aki átélte - motyogta Edward, mikor elment mellettünk a zongorához. Jah... így már világos volt a dolog.

11. fejezet - Örökvidám Vámpírlány

Tudom, várni kellett az újabb részre, amit nagyon sajnálok, de itt a következő. Sietek, hogy hozzam az újabb részt. Viszont segítene egy két vélemény, ami az előző részhez nem érkezett. Ui.: oldalt megtaláljátok mindenki hangját, ha érdekel nézzétek meg, kinek hogy képzelem el. Puszi mindenkinek! F.

Váratlan látogatók

Ha még keringene a vérem, már régen megfagyott volna. Dem valószínűleg láthatta rajtam, hogy mindjárt összeesek, vámpírság ide, vámpírság oda, ezért egy pillanat alatt mellettem termett, és határozottan átkarolta a derekam. A fagyott csendben késként hasított Carlisle barátságos hangja.

-Szervusz, Jane! - üdvözölte barátilag, majd békejobbot nyújtott, mire váratlanul felszisszentem. Nem akartam, csak kicsúszott, mire Dem előrébb lépett egyet, mintha szükségem lenne védelemre. Mellé léptem, és határozottan a szemébe néztem - nem szabadul meg tőlem, akkor is mellette leszek. Tetszik, nem tetszik... Ez van.

-Carlisle! - üdvözölte hűvösen Jane. - Örülök, hogy ismét találkozunk - mosolygott ridegen.

-Úgyszint, bár én inkább annak örülök, hogy ilyen barátságos körülmények között találkozhatunk - felelte Carlisle.

-Valóban jobb így - szólalt meg gúnyosan Alec.

-Minek köszönhetem a látogatásotokat? - kérdezte Carlisle, mikor Esme mellé sétált.

-Gondoltuk megnézzük hogy van a kedves Cullen klán, és a mi régi jó barátunk - mondta Felix, ezer wattos mosolyt eresztve Dem felé, aki viszonozta azt.

-Szevasz, Felix - mosolygott kedvesem, és jó volt látni azt a mosolyt az arcán. Egyszerűen illett oda. Két kezemmel átkaroltam a derekát, és a mellkasára hajtott fejjel mosolyogva bámultam ki a fejemből.

-Felix! Nem bájologni jöttünk - morrant rá Jane, mire Carlisle óvatosan kezdte méregetni az apró lányt. - Mit tudtok Seattle-ről? - kérdezte Jane, lopva Dem felé pillantva.

-Újszülöttek - felelte egy hang, majd később rá kellett jönnöm, hogy én voltam az, és ezért mindenki engem bámult. - Újszülöttek, és senki nem vállalta, hogy megtanítsa őket bármire is. Szabadon ölhetnek bárkit, akit a város határain belül találnak.

-Gondolod, hogy a teremtőjük a közelben van még? - kérdezte Alec.

-Nem tudom - ráztam a fejem. - Nem tudom ki lehet a teremtőjük - ráztam a fejem.

-Az mindegy. Lakolni fog a tettéért. Volturi nem ad második esélyt - villant a szeme először Dem, majd Bella felé. - Meg fogjuk találni, mind a teremtőt, mind az újszülötteket, és utána mehetünk Ázsiába - szólt hátra a válla felett. Értetlenül pislogtam körbe, mikor tekintetünk összeakadt Rosalie-val. Kérdőn nézett rám, mire csak fejcsóválva megvontam a vállam. - Pár kínai viccesnek találja hogy gyerekeket változtat át - morgolódott. Szinte mindenki összerándult, de én nem értettem semmit, csak elborzadtam még a gondolattól is, hogy gyerekekből legyenek ilyen vérszívó gyilkosok, mint belőlünk.

-Demetri? - fordult felé Jane. - Van sejtésed merre lehetnek?

Dem egy percre elgondolkodott, majd mély levegőt vett, és ahogy kifújta halkan eldarálta nagyjából merre kell rájuk számítani.

-Nem jösz, ha jól gondolom - nézett rá Felix.

-Nem, haver - rázta a fejét, és végigsimított a hátamon.

Felix elhúzta a száját, majd intett, és még egyszer utoljára a szemembe nézett. - Jól áll a bordó - kacsintott, mint egyszer Dem, mikor a pirosra mondta ezt, mire Dem pajkosan felmordult, és cinkosan rámosolygott régi barátjára.

-Oh! Hagy mutassam be az új Volturi tagunkat; Bradet - mosolygott gonoszul Alec. Brad szívélyesen elmosolyodott, majd kezet nyújtott Carlisle-nak, aki képesség hiányában elfogadta ezt. Így ment ez Emmettnél, Rosalie-nál, Esme-nél, de ahogy Edwardhoz ért Edward mozdulatlanul nézte Brad kezét. Brad kissé elbizonytalanodott, és félve ment végig a család többi tagján. Senki más nem fogadta el a kezét, amit az ördögi ikrek bosszús tekintettel néztek végig. Nem bírtam ki, bekukkantottam a fejükbe, először Jane-ébe.

Akkor is elfogom érni, hogy megkapjuk a tehetségüket. Aro nem csalódhat bennem, beleroskadna.

Alec gondolatai olyan kesze kusza káromkodások voltak, hogy rá kellett pillantanom Edwardra, aki jót derült magában.

-Köhm... - vakarta a fejét zavartan Felix. - Azt hiszem jobb, ha mi megyünk - intett a háta mögé, mikor tekintete találkozott Dem csalódott pillantásával. Nem értettem miért néz így, és szörnyen utáltam, hogy ilyennek látom. Miután Jane és Alec visszavonulót fújtak, Carlisle és Edward leültek kitalálni Alice miért nem látta a dolgot előre, a család többi tagja pedig elfoglalta magát, felvittem Demet az ideiglenes szobánkba, hogy megtudjam mi baja.

-Mi a baj? - telepedtem le mellé a kanapéra, mikor szótlanul gubbasztott perceken keresztül, míg én a szavakat kerestem.

-Nem tudom. Felix... Mindig a legjobb barátom volt. Ő már régi motoros volt a Volturinál, mikor én odakerültem, és ő volt az, aki azonnal mellém szegődött, és fordítva. Mégse tudom elhinni, hogy képes lenne így kijátszani, ezzel a Brad gyerekkel - csóválta a fejét, majd a térdére könyökölt. Felhúztam a lábam a kanapéra, és a vállára simítottam a tenyerem.

-Te is tudod, hogy Felixnek nincs a hatalmában semmi, amivel megakadályozhatta volna. Csak egy bábú Aro vagy Jane kezében, és Brad pedig kihasználja azt hogy ő az új kiskedvenc.

-Az lehet. De... Felix arcán... mintha azt láttam volna, hogy várja, hogy elfogadom e Brad kezét. Mintha reménykedett volna.

Erre nem tudtam mit mondani. Szerettem volna megvigasztalni, vagy valami, de ha jobban belegondolok igazi barátom sosem volt. Volt egy két lány, amikor Olaszországba kerültem, akikkel kicsit szorosabb volt a kapcsolatom mint a többiekkel, de ez az egész három négy fős társaság is azért jött létre, mert a szükség nagy úr. Mindannyiunkak szükségünk volt egy biztos közegre, hogy ne egyedül sétáljunk a folyosón, így együtt csacsogtunk a lehető legfelszínesebb témákról. A különbség az volt, hogy míg ők valahol máshol találták meg az igazi barátságot, és szerelmet, én hazamentem a nevelőszüleimhez, és ennyi. Nem történt semmi, nem mentem sehová, éppen ezért nem tudtam együtt érezni Demmel. És ezt utáltam. Végigsimítottam párszor a vállán, majd "együttérzőn" rámosolyogtam, amire egy szomorú grimasznak sikerült mosoly volt a válasz. Az álla alá nyúlva magamhoz húztam, és lágyan csókolni kezdtem, mikor éreztem, hogy a nap utolsó erejével besüt a hatalmas ablakon, így halványan belemosolyogtam a csókba, és lassan elszakadva Tőle, ránéztem gyémántként csillogó, hófehér bőrére. Végighúztam a kezem az arccsontjától az ajka vonaláig, és elégedetten vettem észre a szája szélén bujkáló apró mosolyt.

-Ez már sokkal jobban tetszik - mosolyogtam rá pimaszul.

-Nekem viszont ez - vágta rá, majd ismét hozzám hajolt, mikor kopogtattak.

-Lii! - szökdécselt be Alice. - Milyen kocsit szeretnétek? - kérdezte fülig érő vigyorral.

-Mi?? Mi... Hogy... Úgy értem... Én nem... - dadogtam össze vissza, mire Dem ezüstösen felkacagott. Alice ajkára is még nagyobb mosoly húzódott, és kuncogva nézett rám.

-Oh, ugyan már! A családban mindenkinek van kocsija, csak Esme-nek nincs, mert nem szeret vezetni, és Carlisle-lal osztoznak. Na! Légyszíves! Ne rontsd el az örömöm! - ráncigált az ajtó felé, majd mosolyogva hátrafordult. - Dem, téged Edward kezel majd, ha hazaért a vadászatból, de mond az Audi biztos elég neked?

-Imádom őket - válaszolt tehetetlenül fejcsóválva, mire rámosolyogtam. Erre az én fejemben is körvonalazódott egy kép, mire Alice rosszallóan nézett rám.

-Most komolyan?! Egy Subaru? Ne légy ilyen kicsinyes! Vegyél már valami gyorsabbat! - nézett rám könyörgően.

-Javíthatatlan vagy - ráztam a fejem, majd elsétáltam mellette, és a garázsba mentem. Egy újabb autó jelent meg előttem, ahogy a kocsikat néztem, és erre Alice teljesen felvillanyozódott.

-Az Aston Martin jó autó. Bellának van egy DBS neked vehetnénk egy DB9-et, múltkor láttam egy igazán szépet mikor a netet böngésztem, csak kicsit messzebbre kell menni érte, de ha az enyémmel megyünk, és nyolckor indulunk, fél tizenegyre oda is érnénk Los Angelesbe, és kettőre akár haza is érhetnénk, két tök új autóval... Megyek beszélek Demmel! - hadarta megállás nélkül, nekem pedig végig azon járt az eszem, hogy képes ennyire felpörögni, és levegő nélkül beszélni.

-Állj, Alice! Hisz Los Angelesben egyfolytában süt a Nap! - kiáltottam utána.

-Ugyan, Lii, így ismersz te engem? Holnap undorítóan rossz idő lesz még Forkshoz képest is, nem hiszem, hogy bármi gondunk adódna a dologgal. Engem egyedül a szemetek aggasztana a helyedben, de ne aggódj...

-Várj, Alice! Azon képes vagyok változtatni. - Nem tudom miért, most úgy éreztem, képes lennék megváltoztatni a szemem színét habár eddig sosem sikerült. Ez csak egy buta érzés volt, én mégis hittem benne, amolyan női megérzésekre hivatkozva.

-Megmutatnád? - lépett mellém Jazz. Erősen rákoncentráltam, de nem tudtam, tényleg sikerült e visszakapnom a régi, csokoládébarna szemeimet, így kérdőn, sőt, talán félve pillantottam az előttem álló szerelmes párra.

-Azta - nyögte ki Em, Alice háta mögül. - Furcsa, de mégis ismerős - vakarta a fejét.

-Alison? - kérdezte Dem a hátam mögül, mire lassan, még inkább félve fordultam meg. - Alison - döbbent le Dem, és mellém suhanva átkarolta a derekam. Megcsókolt, de ezúttal nem tudtam beleélni magam a csókba annyira, amennyire szerettem volna; az agyam egy része Demmel foglalkozott, míg a másik része tovább koncentrált, hogy megtartsam a szemem színét. Mikor elváltunk, egy pillanatra Dem mélybordó szemeibe néztem, majd elléptem mellőle, és az első tükörhöz vezetett az utam. A tükörből a régi, barna szemű Alison tekintett vissza rám, csak sokkal fehérebb bőrrel, és sokkal gyönyörűbben. Elégedett mosoly vetült az arcomra, mire a tükörképem felragyogott, és a régi, alig húsz éves mivoltommal találtam szembe magam.

10. fejezet - Örökvidám Vámpírlány

Alison szemszög

Nem akartam mutatni Dem előtt, mennyire féltem a Volturi látogatásától. Miután tekintetemet visszairányítottam a tévére, egyáltalán nem tudtam arra figyelni, egészen a hírekig.

-Seattle még mindig rettegésben! - jelentette be a következő hírt a bemondónő. Mindenki egy szempillantás alatt a nappaliba termett, csak Renesmee jött egy kicsit lassabban, de mire megjelent a diavetített kép a bemondónő feje mellett, már ő is Jake mellett állt. Dem a fejemhez állt, és a fotel háttámlájára könyökölt. - Az elmúlt pár rettegése, már kezdett úgy tűnni, hogy feloldódik, de ez nem így történt. Seattle lakói egyformán rettegnek; a gyilkos, ha valóban egy személyről van szó, akkor egyáltalán nem használ mintát. Egyaránt volt negyven éves nő, mint huszonéves fiú, fehér és afroamerikai személyek is megtalálhatók az áldozatok listáján. Utoljára tíz éve volt ilyen mértékű pusztítás Seattle-ben; az emberek nem tartják kizártnak, hogy az akkori gyilkos, vagy egy hátrahagyott utódja folytatja a jól megszervezett öldöklést. Sehol semmi nyom; egy hajszál, ujjlenyomat, vagy elhagyott gyilkos eszköz; sokszor a testek is a felismerhetetlenségig összeverve, vagy égetve fekszenek az út szélén, mintha meg se kísérelné elrejteni azokat. - A hátamon borzongás futott végig, és félelem csúszott fel a gerincemen. Belesimultam a fotelbe, ami Dem figyelmét sem kerülte el; tökéletesen látta mit akarok, és mit érzek, azt hiszem az arcomra volt írva a rettegés. Dem előrelépett a fotel mögül, és egy határozott mozdulattal az ölébe ültetett. - Eddig ebben a hónapban tizennyolc halottat találtak, és még kilenc ember holttestét keresik a hatóságok. Eddig, az öldöklés alatt harminkilenc ember halt meg, beleértve az előbb említett huszonhetet.

-Köszönjük, Amanda... - vette át a szót a stúdiós, mire Carlisle hatalmas sóhajjal kapcsolta ki a készüléket.

-Ez egyre rosszabb - sóhajtott elgyötört hangon.

-Akkor miért nem megyünk oda? - pattant fel Emmett.

-Emmett, ne légy hülye! - morogtam rá. - Azt se tudjuk hányan vannak.

-De hisz legutóbb láttuk, Als! - vágott vissza.

-És ha nem az összeset láttuk? Csak egy öregebb csoportot? Em, három újszülött hogy ülne már nyugodtan, ha egyszer ott lövöldöznek mellettük?! - vágott bele Edward aggódó hangon.

-Carlisle? - fordult a családfőhöz Emmett.

-Sajnálom, Edward, de ezúttal Emmettnek van igaza. Ki tudja? Ha Aro megtudja, hogy elmúlt a fenyegetés, talán helyben tartja Jane-t és a küldöttséget.

Demre néztem. Óckodtam ettől az egésztől, féltem, hogy visszanyeri a régi, Volturis mivoltját, és ezt nem akartam. Arról nem is beszélve, hogy baja eshet, nem csak neki, de a családnak is. Edward rámmosolygott, amit halványan viszonoztam. Akkor se jó ötlet - makacskodtam gondolatban Edwardnak címezve.

-Ne nekem mond, nem én találtam ki - motyogta nekem.

-Tudom. Ahw... - morogtam, majd felálltam Dem öléből, és kifelé vettem az irányt. Odakint megtámaszkodtam a korláton, és mélyet szippantottam a levegőből. A torkom izzani kezdett, akkor a tűzbe tartott vas, és úgyis éreztem, hogy lenyomtak egy fehéren izzó vasat a torkomon. Oldalra kaptam a fejem - alig három mérföldre jobbra egy csoport őz legelészett, a folyókanyarnál. Villámgyorsan Demnél termettem, és megragadva a kezét elkezdtem kifelé húzni. - Elmentünk vadászni! - kiáltottam hátra, azzal rohanni kezdtünk. Igaz még csak mélybordó volt a szemünk, de azért ideje átszokni állati vérre. Kéz a kézben rohantunk, és mivel a legrövidebb utat választottuk át kellett ugranunk a folyót, ami közel ötven méter széles volt. Valljuk be, Volterrában sok ilyet nem csináltam, és itt sem volt rá túlzottan szükségem, így szolgáltattam Demnek egy kis műsort. Elrugaszkodtam az egyik parton, és bár Dem előttem csinálta meg úgy, hogy tökéletesen landolt a túlparton, én képtelen voltam így megcsinálni. Bő száz méterre Demtől landoltam. Amikor odaért egy faágról ugrottam le, ahol fél kézzel lógtam. Demetri szakadt a nevetéstől.

-Nem vicces - csaptam hasba duzzogva, mikor mellém ért. Emberi léptekkel indultunk tovább, csendben nevetgélve. Átugrottunk egy két bokrot, és bár Dem feszült csendben nézte végig, hátha elrontom, ezeket azért még áttudtam ugrani. - Jól van, be lehet fogni - duzzogtam, mikor széles mosoly húzódott az arcára. Hosszú léptekkel indultam tovább, de két kar megakadályozott benne, amikor szorosan a derekamra fonódtak. Dem tökéletesen a hátamhoz simult, és kisimította a nyakamból a hajamat, és csókokat hintett a bőröm mindegy négyzetcentiméterére. Mosolyogva fészkeltem be magam az ölelésébe.

-Ajj, te...! - sóhajtott fel olyan halkan, hogy csak természetfeletti fülek hallhatták.

-Szeretlek - suttogtam, mikor jókedvünk csitulni látszott.

-Szeretlek - engedte ki mosolyogva a levegőt, és szembefordítva magával ajkait az enyémekre nyomta. Először csak sok apró csókot lehelt az ajkamra, majd mikor kezem végigcsúszott a mellkasán, egész a tarkójáig, akkor végre normálisan is megcsókolt. Nyelve bebocsátást kért az enyémhez, amit azonnal megkapott, és ki is használta, egy észbontó csók erejéig. Még a nevemet is elfelejtettem, mert egy másik név zakatolt a fejemben; az Övé. Dem. Dem. Dem. Demetri. Demetri. Demetri. Mikor elváltunk egymástól, kézen fogva rohantunk a őz csoport felé. Egy bokor mögött álltunk meg, épp takarásban. Egy pillanattal később rávetettük magunkat a két legnagyobbra, míg a másik nyolc elfutott. Mindegy, úgyis utolérjük - gondoltam, és felszakítva az állat bőrét, szívni kezdtem az éltető, fémes ízű forró vért. Éreztem, ahogy végigcsorog a torkomon, és kényeztetve cirógatja a torkomat. Mikor végeztünk a többi után indultunk, de útközben találtunk két pumát, és azoknak jobb illatuk volt, így arra mentünk rá. Ők még próbáltak küzdeni, karmoltak, és morogtak, de semmi esélyük nem volt. Dem ügyesebb volt; rajta egy karcolás sem esett, de nekem az a nyamvadt dög elszakította a pulcsim ujját. Mikor végeztünk ezekkel is, Demre néztem, és feltűrtem a pulcsim ujját, hogy ne lehessen látni a szakadást. Dem mosolyogva lépett hozzám, és ujját végighúzta a szám mellett.

-Véres maradtál - kuncogott, majd kézen fogva hazarohantunk. Szinte éreztem, hogy a vér lötyög a hasamban. Hazaérve elégedetten mosolyogtam, és míg Dem leült Emmel és Jazzel tévézni, addig én felmentem a szobánkba, megnézni a színét. Már megszáradt a festék, és hála annak, hogy Esme kiszellőztette a lakást, az undorító festékszag is eltűnt a lakásból. A szoba szép tágas volt; a falak alul kellemes homokbarna színűek voltak, ami úsztatva lassan átváltott élénk tengerkékbe, de a plafonnál már egész égszínkék volt, sőt a plafonra bárányfelhőket is festettek. Az egésznek olyan hatása volt, hogyha körbenéztünk a szobában, mintha végignéztünk volna egy kihalt tengerparton. Kellemes, és épp tökéletes. Ahogy visszaemlékeztem a választott bútorokba, színvilágilag, és stílusilag is beleillettek ebbe a képbe, amit nem csodálok, hisz Esméről, és Alice-ről van szó. A szoba ajtóval szemben lévő fala egy az egyben egy erdőre néző üvegfal volt, aminek a tetején ott várakozott a leengedésre váró, mindent eltakaró reluxa, és oldalt szépen összekötve a falhoz erősítve lógott a két méteres sötétkék bársonyfüggöny. Jobbra volt két ajtó, egymástól jókora távolságra - az egyik halványkék volt, a másik pedig halványbarna. A barna volt közelebb, így először odamentem. Ahogy benyitottam egy két személynek épp kényelmesen tágas gardrób szoba tárult elém, faltól falig szekrénnyel. A zárt ajtók mögött akasztós szekrények lapultak, de voltak polcsorok is, meg cipős részek, meg néhány fiók is volt. Két oldalon voltak; egyik gondolom Dem-é, a másik az enyém. Miután kijöttem a gardróbból, ahol amúgy az ajtóval szemben egy talajtól plafonig húzódó tükör állt. Amikor kiléptem a szobából, bezártam magam mögött az ajtót, majd kecsesen átsuhantam másik ajtóhoz, majd beléptem. Az egész fürdőszoba halványkék, és fehér színekben játszott. Tágas volt, és gyönyörű - épp, amit a Cullen családtól megszokhattunk. A fehér falicsempe kék pötyökkel - mint a fogkrémekben - a padlótól nyújtózott a plafon felé, és mintha a csempeoszlopok versenyeznének hogy ki ér magasabbra, rendezett alakzatban alkottak hullámvonalat. A fal halványkékben játszott, csak úgy, mint a plafon. Volt egy szennyestartó kosár, egy porszívó, és egyéb tisztasági eszközök, egy leengedhető reluxa mögött, a fal egyik "öblében", amit a reluxa tett egyenessé a fallal. Egy kis elkülönített részben volt a vécé, gondolom a látszat kedvéért. Az ajtó melletti fal mentén végig futott a pult, amiben benne volt a csap, felette pedig halványkéken átlátszó polcok sorakoztak. A pult alatt polcsorok sorakoztak, samponnal, tusfürdővel, és törölközőkkel... ilyenekkel. Még fürdősót is találtam. Voltak sminkek, fésők, ilyesmik, amik egy normális fürdőszobában vannak. Ezzel szemben volt egy hatalmas kád, amiben akár öten is elfértek volna, és jacuzzi-ként is lehet használni. Mellette volt egy hatalmas négyzet a falban, ami üvegből volt, de a homályos fajtából, így beengedte a fényt, de nem lehetett átlátni rajta. A kádat egy magas fal választotta el a zuhanyzótól, bár az a fal sem ért a plafonig. Az is elég tágas volt; kényelmes volt, mégsem volt túlméretezve. Ahogy innen is kiléptem, gondosan bezártam az ajtót, majd elhagyva az egész szobát, átmentem a jelenlegi "lakosztályunkba", és a komódra tett bőröndömhöz léptem, amiben a saját dolgaim, és az eddig itt vásárolt, jobban mondva jóformán kapott ruhadarabok voltak. Kis kutakodás után találtam egy fekete rövidnadrágot, amit mások a konditerembe vennének fel, meg egy bő fehér pólót, ami olyan nagy volt, hogy alig engedett valamit látni az apró nadrágból. Összefogtam a hajam, az egyik kedvenc kendőmet amit Rosalie választott nekem, a kezemre kötöttem, majd felvettem egy fehér bokazoknit, mert így volt teljes az összhatás. Soha nem voltam cicababa, de mindig ügyeltem arra, hogy ne vegyek egymáshoz két darabot, amik ütik egymást. Lesuhantam a lépcsőn, és levetődtem a kanapéra Dem mellé, és bekapcsolódtam a meccsbe, mikor a szemem sarkából láttam, hogy valami megmozdul odakint az erdőben. Valami fehér. Furcsán gyanakodva kezdtem méregetni az erdőt, de semmit nem láttam. A többiek látszólag nem vettek észre semmit, csupán Edward figyelte a reakcióimat az étkezőasztaltól.

Láttad? - kérdeztem gondolatban. Megrázta a fejét. - Pedig biztos vagyok benne, hogy volt ott valami - bizonygattam.

-Az, hogy a saját szememmel nem láttam, nem jelenti azt, hogy a gondolataidon keresztül sem láttam - felelte, mire rajtam kívül mindenki értetlenül nézett rá.

-Edward, mi történt? - kérdezte Bella aggódóan.

-Semmi komoly - vágtam rá.

-Már hogyne lenne komoly! - szállt vitába azonnal Edward. - Akármi lehet az, és egyikünk sem tud róla semmit, még Alice sem látta idegen vámpír közeledtét, és én sem hallok semmit! - érvelt Edward, és valljuk be; piszok jól csinálta. Mindenki meredten nézett rá.

A következő percben a fák takarásából körülbelül tizenöt vámpír lépett elő, és tökéletesen egyszerre lépdelve, egyre sötétedő köpenyben, mire ijedtemben felugrottam. A tömeg szinte siklott a föld felett, miközben a szememet Demre szegeztem, aki pillantásra sem méltatta őket; riadt szemeivel végig engem nézett. Egész a falig hátráltam, mikor az első ember elérte a verandát, és Carlisle eltüntette arcáról a félelmet, és kisétált az ajtón.

9. fejezet - Örökvidám Vámpírlány

-A Volturi...

Alice suttogása késként hasított a csendbe. Még Renesmee lélegzete is elakadt, mire egy pillanatra ránéztem: eddig az ő szívverése volt a támasz, ami a jelenben tartott, de így már nem maradt semmi, nemcsoda hamar feltűnt. Bella vígasz gyanánt átkarolta a vállát, mire Renesmee félve bújt anyja karjai közé. Valljuk be, még nem volt teljesen felnőtt, csak gyorsan fejlődik. Megértem, szívem szerint én is ezt tettem volna, csupán nekem ez nem lehetséges. E helyett inkább szorosabban simultam Dem oldalához, aki egy pillanatra rám tekintett: egyenlőre még karmazsinvörös tekintetében aggódást, és félelmet, valamint értetlenséget láttam. Átkarolt az egyik karjával, és nyugtatólag kezdte simogatni a hátam. Dem tudta mennyire rettegek a Volturitól, személyes tapasztalat... - gondoltam fanyarul, mire Edward szeme is rám villant. Egy pillanatra belenéztem aranyszín szemébe, és megvontam a vállam. Erre neveltek, ezt hallottam... - gondoltam magyarázat gyanánt, mire fanyar mosoly jelent meg az arcán, aztán Alice-re kapta a tekintetét.

-Alice, megosztanád velünk is, mit láttál? - kérdezte Esme kedvesen, amivel magára vállalta a jéggé fagyott csend megtörését.

-Ide jönnek Seattle-be, de jön velük valaki új is, akit eddig még nem láttam... Nem tudom ki lehet ez - mondta Alice, és talán most először láttam komolyan beszélni, ahogy Emmettet is. Alice szeme egy pillanatra Demre siklott, de aztán rájött a kapcsolat hiányra, így Edward felé fordult.

-Én sem ismerem - fújtatott Edward, én pedig nem bírtam a kíváncsiságommal, belelestem a gondolataikba. Ismerős fiú volt... bár fogalmam sem volt mire képes.

-Nekem rémlik az arca... - Dem értetlen pillantására magyarázni kezdtem. - Ott volt a trónteremben, amikor Aro beszélni akart velem. - Dem minden porcikája megfeszült. Arcára simítottam a tenyerem, és megmutattam neki a fiú arcát. Egy pillanat múlva Dem felszisszent.

-Ő volt az utolsó, aki csatlakozott... - morogta. - A neve Brad. Már ötven éves is elmúlt, alig volt tizenhat mikor átváltozott. Érintéssel képességeket másol. Aro nem engedte, hogy bárki hozzáérjen, mármint megfogja a kezét, mert csak akkor másolja le a képességet. Kézrázással. De ő kezet rázott vele, sőt még Jane is. Senki másnak nem engedték.

Megnyugodtam, hogy Dem legalább nem ért hozzá.

-De nem tudom, mennyire képes fejlődni, nem tudom, milyen érintkezésre tudja terjeszteni ezt az egészet... - gondolkodott el Dem.

-Ha kézrázással képes rá, előbb - utóbb meg fogja tanulni érintés után lemásolni a képességeket. Nem csak Alice-t, vagy Edwardot kell tőle biztos távolságba tartanunk, de legjobban most Alisont kell védenünk tőle - szólalt fel Carlisle. - Elvégre ő képes mindenre, még ha nem is próbált még mindent - mosolygott rám kedvesen, amit akarva-akaratlanul is viszonoztam. - Jasper, és Renesmee annyira nem lenne számára nagy fegyver, esetleg Jasper... de azzal sem menne sokra. Ha idejönnek, és Aro tudja Alison képességeit, te leszel a fő célpont, hogy megérintsen - nézett rám Carlisle. Dem szorosabban ölelt magához, mire én a karjára tettem a kezem, a másik karommal a derekát fontam át.

-Alice! - szóltam, mire a gyönyörű törpe szeme kérdőn villant rám. Edward felkuncogott. - Mikor jönnek? És miért? - kérdeztem a legfontosabbat.

-Úgy egy hét múlva itt vannak. Seattle-be jönnek, de ha már itt vannak, akkor eljönnek ide is.

-Aro a küldöttségbe állította be Bradet Dem helyére - szólalt meg Edward, mire éreztem, hogy Dem keze ökölbe szorul a derekamon. Nyugtatólag simítottam végig párszor a karján, mire lassan, és szinte már fájdalmasan szétnyílt a tenyere. Felpillantottam rá: szeme elfeketedett a méregtől, és aggódástól.

-Bízik abban, hogy a lehető legtöbb emberrel lesz képes kapcsolatot teremteni - gondolkodott el Carlisle. - Rendben. Egyenlőre nem tehetünk semmit, amíg támadást nem szerveznek.

-Azért majd szólok Jake-nek, mielőtt idejönnek. Seth is itt akar majd lenni szerintem - mondta félénken Renesmee.

-Rendben. De most inkább térjünk vissza az életünkhöz! - tanácsolta Carlisle.Már mindenki szét akart szóródni, mikor Esme megszólalt.

-Alice, drágám, valamit be akartál jelenteni - szólalt meg kedvesen.

-Oh, igen, hát persze! - kapott észbe Alice, mire elnevettem magam. - Oké, srácok, figyelem! - állt meg újból a szoba közepén, újból vigyorogva. - Alison és Dem eldöntötték, hogy - a meggyőzőképességem hatására - de csatlakoznak hozzánk! - ujjongott. Kijelentését először döbbent csend követte, majd Esme szélsebesen mellettem termett, és megölelt. Kedvesen, jóformán már anyai szeretettel mosolygott rám, majd Demet is megölelte. Emmett megpörgetett, majd kezet rázott Demmel, míg a többiekkel is megöleltük egymást. Alice meg persze teljesen bezsongott, és miután elrángatott Demtől, Esme dolgozószobájába mentünk hárman, mert Alice-nek meggyőződése volt, hogy még ma el kell kezdeni megcsinálni a szobánkat.

-Nekem tetszik az a szoba, ahol most...

-Ne butáskodj már! - intett le Alice. - Nem lakhattok egy vendégszobában! - morrant rám, mire Esme bocsánatkérőn pislantott rám.

-Oké, de akkor is, Demnek is látnia kell a terveket... - kezdtem újra, mikor Alice megsemmisítő pillantást küldött felém.

-Imádni fogja! - jelentette ki, majd eltáncolt a szoba másik végébe valamiért. Én csak vártam, hogy elkészüljenek, nem akartam megzavarni a mesteri munkát. Körülnéztem az ízlésesen berendezett szobában, ahol leginkább a kék és árnyalatai uralkodtak. Az északi fal, mint szinte mindenhol itt is egy az egyben üvögből volt, panoráma kilátást nyújtva a gyönyörű erdőre. Kis idő elteltével hallottam, hogy odalent vége a kosár meccsnek, majd lépteket hallottam a lépcsőn, és még mielőtt kopogtak volna, Alice szabad utat engedett a látogatónak.

-Hogy álltok? - kérdezte, és mellém lépve átkarolta a derekam. - Tyű! Ez elképesztő! - nézett tágra nyílt szemekkel a papírokra, mire nekem is meg kellett csodálnom az alkotást. Tényleg hihetetlenül jól nézett ki.

-Épp kész, és köszönjük! - mosolygott Esme. - Gyertek, kedveseim, meg kell vennünk a bútorokat! - pattant fel, azzal ott sem volt.

-De mié... - kezdtem, de Dem befogta a szám.

-Nem szeretném ha egy kérdés lenne a veszted - suttogta a fülembe.

-Hát jó... - morgolódtam, majd összefűzve az ujjainkat Alice-ék után indultunk. Beültünk a ház előtt parkoló fekete dzsipbe, és elindultunk Port Angelesbe.

***

Húsz perc őrült kocsikázással, öt óra vásárlással, és nyolc boltal később újra kocsiba szálltunk. Mióta vámpír lettem, most először éreztem magam először fáradtnak. Persze nem álmos voltam, csupán úgy éreztem ez a nap sosem fog véget érni, és már belegondolni is fárasztó volt. Hatalmas sóhajjal dőltem Dem vállának, aki elmosolyodva kezdte simogatni a hátam. Arcát a fejemre támasztotta, és időnként bele bele szólt a beszélgetésbe.

Demetri szemszög

Mire visszaértünk friss festékszag terjengett a házban, ami szinte marrta az orrom, így undorodva megráztam a fejem. Alison csak nevetett rajtam.

-Minek van festékszaga? - kérdeztem.

-A szobátoknak! - jelentette ki Bella.

-Mi van? - hőkölt hátra Als.

-Szerinted Alice milyen gyorsan akar túlesni a szobátok elkészítésén? Nehogy azt hidd, hogy sokáig fogtok a vendégszobában dekkolni! - szólt közbe Em.

-Uhh, oké.

Levettük a napszemüveget, ami a -egyenlőre- vörös íriszeink miatt kellett, majd az asztalra dobva elhelyezkedtünk a nappaliban. Kezdem elfogadni, hogy itt a nappali a családi élet centruma, mindig mindenki itt van, itt beszélik meg a dolgokat, a szobájuk csak egy menedék, ahová elmenekülhetnek... Als leült az egyik fotelbe, és lerúgva a cipőjét felhúzta a lábát, átfonta a térdét a karjával, és rátámasztotta az állát, szemét a tv-re szegezte. Nem tudom mit néztünk, az én gondolataim végig a Volturi körül forogtak, és kezdtem megérteni Als-t, miért retteg tőlük. Bár most nem láttam rajta semmit, ami arra utalt volna, hogy fél az elkövetkezendő egy héttől, és attól ami utána vár ránk, de valahogy bennem volt az, hogy mégiscsak retteg. Elvégre még nekem is időmbe tellett még rávettem, hogy nem kell tőlem félnie...

-Alice! - mentem oda a csöppséghez, aki intett, hogy kövessem, és betáncolt a konyhába. - Alice, csak a küldöttség jön? - A kis feketehajú vámpírlány arca elkomorult, tekintete üveges lett, majd komolyan rám nézett és bólintott.

-Aro nem is tud a látogatásról. Jane döntött úgy hogy ideje megnézni az eseményeket Seattle-ben, de nem értem miért, elvégre egy ideje csitulni látszik a dolog...

-De ha mi megnézzük mi történik, akkor nem lehet hogy Jane visszamegy? Elvégre utál potyára kijönni.

-Csak az a baj, Mr. Szuperszimat, hogy Jane rühell minket. Ha nem lenne Aro, állandó harcban állnánk a Volturival - jött be Emmett is a konyhába. Ez a név új volt. - El fog jönni, már csak azért is, mert akkor ide is eljöhet.

Eszembe jutottak a tíz éve történt dolgok, amikor az a vörös csinált újszülött sereget, és Jane nem engedte, hogy intézkedjünk.

Edward termett a konyhaajtóban.

-Tudtam, hogy a Volturi is benne van... - motyogta.

-De...

-Tudom, hogy nem te tehetsz róla. De Jane-t egyszer még megölöm - morogta, majd egy pillanatra elvesztette a fejét, és belevágott a falba, ahonnan lepotyogott a vakolat. Kinéztem a nappaliba, ahol Als ijedten nézett rám, mozdulatlanná dermedve a fotelból. Aztán belenéztem a szemébe, egy perceken keresztül csak néztük egymást. Le se vettük a szemünket egymásról, bámultunk arra, ami nélkül egyikünk se lenne képes élni: a másikra. *

*Stepheni Meyer

8. fejezet - Örökvidám Vámpírlány

Telihold és Volturi

Ahogy felszínre értem elképesztő látvány fogadott. Ott, ahol már leért a lábam a kavicsos talajra, onnantól még pár méteren át tartott a víz, míg végül akár a szabadstrandokon teljesen átadta a helyét a partnak. A folyó egy öt hat méteres sziklaszirten folyt, ami tőlem jobbra kanyarodva folytatódott, bele az árnyékos rengetegbe, míg előttem egy csodálatos kép fedte fel magát. Tőlem balra is folytatódott a sziklaszirt, egy hatalmas, bő ötszáz méteres ívet leírva egy félkört alkotva körbeölelte az apró teret. A talaj egy hatalmas sziklára emlékeztetett, sima volt, és hideg, sehol egy kis fű, vagy homok, esetleg kavics. A szirt, ahol a folyó folyt, és a szirt, ami körbeölelte az apró rejtekünket, felül egy szinte tökéletes kört, jobban mondva félkört leírva mutatta meg az eget. Oldalt, végig a szirt mentén egy természetes pad szerű valami volt, ami akár tökéletes fekhelyként is szolgálhatott volna. Éppen az ég alatt volt egy kristálytiszta vizű medence, ami összezárult ott, ahol a szárazföldi út még járható lett volna, de rá kellett ébrednem, hogy az erdő ott kezdődik, és olyan nagy a növényzet, hogy nem valószínű hogy innen ki lehetne jutni arra is. A medencét apró sziklák ölelték körül, és lent a víz alatt, volt egy két szikla, amire akár rá is ülhettünk volna.

-Ez... Itt... hogy... mikor... te? - makogtam, de azt hiszem értette mire akartam kilyukadni, mert bólintott. Mosolyogva egyik kezével átkarolta a derekam, és magyarázni kezdett.

-Amikor idejöttünk, a második nap emlékszel? Éjszaka azt mondtam eljövök egyet sétálni, míg te Alice-el voltál. Akkor találtam rá erre. Azóta se tudom, hogy csináltam, csak rábukkantam. Aznap éjjel épp telihold volt, és képzeld: a telihold pont éjfélkor épp a medence fölött van. Természetes világítás - kuncogott a fülembe, majd nyomott egy puszit a hajamba. - Tetszik?

-Dem, ez elképesztő! - ugrottam a nyakába. Szorosan öleltük egymást, majd egy idő után teljesen rácsimapszkodtam, és felemeltem a lábamat is. Dem kuncogva tartott még szorosabban.

-Tetszik?

-Tetszik- e? Tetszik - e? Hogy tetszik -e ? - kérdeztem hitetlenkedve. Bólintott. - Tetszik e? - kérdeztem belenyugvóan saját magamtól, mire felröhögött, de én a szájára téve a kezem elhallgatattam. - Nem, nem tetszik. - Dem elég meredeken, sőt kicsit talán szomorkásan meredt rám. - Imádom! - nyugtattam meg, mire mosolyogva megpörgetett.

-Te bolond! - nevetett.

-El sem tudom mondani, mennyire tetszik!

-Hát mutasd meg! - vágta rá habozás nélkül. Mióta Bellával gyakoroltunk, azóta Dem rendszerint azzal jön, hogy mutassak neki valamit. Élvezte, mikor a Nessie képességét használtam rajta, így mikor én nem voltam hajlandó, gyakorta töltötte az idejét Nessie-vel. Erre mit mondott Emmett? Szerintem ki lehet találni. "Én a helyedbe kezdenék féltékenykedni, Nessie elég jól néz ki, és Jake sincs itt. Dem pedig olyan nagyon élvezi ezt a képességet..." - gúnyolódott, mire tarkón vágtam. Mosolyogva összefontam az ujjainkat, és megmutattam az összes érzést, ami bennem kavargott. Dem a semmibe révedő tekintettel állta végig a diavetítést. Mikor végeztem el akartam húzni a kezem, hogy jobban körülnézhessek, de Dem megszorította az ujjaimat, és ezúttal ő mutatta meg nekem, mennyire boldog. Lehengerlő volt, komolyan. Hirtelen szakadtak a nyakamba Dem érzései, meg a sajátaim, így egy pillanatra megremegett a térdem, mire Dem elengedte a kezem, és átkarolva a vállam magához rántott. - Héé, minden rendben? - kérdezte.

-Persze. Gyere ide - húztam a természet alkotta pad felé, majd elfeküdve rajta magam fölé húztam, és csókolni kezdtem. Ajka gyengéden cirógatta az enyémet, miközben óvatosan fölém tornyosult. Egyik kezemmel a hajába túrtam, másikat végighúztam a nyakán, majd a mellkasán, végül becsúsztattam a pólója alá, és kidolgozott hasát kezdtem cirógatni, mire felmordult. Ő közben végigsimított az oldalamon, majd a combomat kezdte simogatni. - Eddig miért nem szóltál erről a helyről? - kérdeztem, mikor elszakadtunk egymástól.

-Mert ma éjjel is telihold van - mosolygott végigsimítva az arcomon.

-Komolyan? - csillant fel a szemem.

-Igen, de szeretném megbeszélni ezt az egészet, még éjfél előtt - mondta komolyan, majd a következő pillanatban már előttem ült. Lassan én is felültem, és mellécsusszantam.

-Hát persze - motyogtam. - Te... mit gondolsz? - kérdeztem pár perc hallgatás után.

-Nem tudom. Szeretném ha neked jó lenne - felelte. - Ezzel is megbírkózom.

-Muszáj mindent az én kezembe adnod? Tudod, hogy hogy érzek ezzel kapcsolatban! Dem, túl sokat adsz, én pedig nem tudom viszonozni!

-Szeretsz? - kérdezte komolyan megállva velem szemben. Felálltam és mélyen a szemébe néztem.

-Tudod, hogy igen! Szeretlek! - suttogtam.

-Nekem ennyi elég - mondta, és vámpírgyorsasággal körbeölelt. - Enyém vagy, itt vagy, biztonságban vagy és szeretsz. Nekem mindegy hogy hol, vagy mivel táplálkozunk!

-Biztos?

-Teljesen.

-Vétó jogod van, ugye tudod? - kérdeztem.

-Tudom - felelte.

-Itt akarok maradni - suttogtam erőtlenül, és rábíztam magam. Arcom a mellkasába rejtettem, féltem a reakciójától.

-Akkor beszélünk Cullenékkel - felelte. Hangjából egy elnéző, sőt talán reményteljes mosolyt hallottam ki, amit nem tudtam mire vélni. Felnéztem, de a szemében csak boldog csillogást láttam.

-Nem gond?

-Ha itt boldog vagy, akkor maradunk.

-Utálom, mikor ezt csinálod - morgolódtam, majd arcomat ismét a pólójába rejtettem.

Ezek után az elkövetkezendő néhány órát békében töltöttük el, egyre szenvedélyesebb csókokat lehelve egymás ajkára, amik végül csókcsatába fajultak. Éjfélkor azonban a Hold megállt a víz fölött, ezüstös csillogással bevonva azt, és az egész teret. Demetrire pillantottam: arcán meg meg csillant a víz által visszavert ezüstsugár, gyönyörű maszkba vonva amúgy is gyönyörű arcát. Elállt a lélegzetem, és nem bírtam ki, hogy ne másszak be a kellemesen meleg vízbe.

***

Demetri átkarolta a vállam, én pedig az ő derekát öleltem, míg másik kezemmel összefontam az ujjaimat a nyakamban lévő kezével. Lassan andalogtunk a Cullen ház felé, de ahogy száz méteres körzetbe értünk, Alice kirontott a bejárati ajtón, és egy pillanattal később a nyakamba borulva szó szerint letarolt. Nevetve feküdtem el a földön, magamhoz ölelve a vámpírcsöppséget.

-Tudtam, tudtam, tudtam, tudtam, tudtam, tudtam! - szajkózta.

-Jól van Alice, tudtuk, hogy te tudni fogod - mosolyogtam rá. Mikor mindketten felálltunk Alice Dem nyakát is megszorongatta, majd berohant bejelenteni a többieknek.

-Hahó! Képz... - kezdte, de itt megállt az ugrándozásban, és csendben meredt a semmibe. Jobban mondva a jövőbe. Demmel összenéztünk, majd mint mindenki, mi is az apróságra szegeztük a tekintetünket. Jasper mellé sietett, és megfogta a kezét, majd leültette a kanapéra. Feszült csend várta a folytatást, az egyetlen hang, ami megtörte a csendet Nessie lélegzése, és a szívdobogása volt. De ez olyan halk, és elhanyagolható hang volt, Alice hangja mellett...

-A Volturi...

7. fejezet - Örökvidám Vámpírlány

-Alice! - morogtam. Naná, hogy mindent elmondott Demetrinek, amiről beszéltünk.

-Alison! Te is megmondtad volna neki, én csak felgyorsítottam a tempót - vágta rá Alice.

-Na ja. Csak mondjuk még én se gondoltam át - vágtam rá morgolódva. Dem szeme ide oda cikázott kettőnk között, míg a család többi tagja inkább kimaradt a dologból.

-Na jó. Most lesz időtök átgondolni a dolgokat! - vágta rá Alice, majd visszatért kedvenc elfoglaltságához. Divatmagazinokat lapozgatni. Félve pillantottam Demre - arca kifejezéstelen volt, és elgondolkodó. Végül rám emelte pillantását. Ugyanolyan semleges volt mint az arca. Felém nyújtotta a kezét, én pedig összekulcsoltam az ujjainkat, majd a következő pillanatban futásnak eredtünk a kedvenc kistisztásunk felé. Pár perc alatt odaértünk.

-Te mit gondolsz róla? - kérdezte kedvesen, pár perc csendes, céltalan bolyongás után a kissziklák között. Én megkövülve álltam ott egyhelyben.

-Nem tudom. Alig valamivel azelőtt beszéltünk róla, mielőtt megjöttetek, időm sem volt gondolkodni rajta - feleltem a valósághoz híven.

-És mikor Cullen kisasszony kérdezgette róla Kegyedet... Mi volt a válasz? - kérdezte huncut mosollyal.

-A kisasszony ugyan megpróbált rávenni a saját igazára, ám én először a kedvesemmel óhajtottam tárgyalni. Elhagyta értem régi életét, ennyi talán illendő lenne cserébe - suttogtam sokat mondó pillantással.

-Ez igazán kedves Kegyedtől.... - suttogta elgondolkodóan.

-Ugyan... A természetemből fakad - kuncogtam. - Maga mit szól hozzá Kedvesem? - kérdeztem végigsimítva az arcán.

-Közelsége megbódítja eme délceg ifjat, gondolkozni képtelen - felelte a fülembe suttogva, majd összefonva az ujjainkat a nyakamra hintett édes csókokat.

-Akarja e az ifjú, hogy jómagam megtartsam a tisztes távolságot... vagy akár attól többet? Oh, Uram, ne kérjen ily gyalázatos tettet, gyenge lelkem belehasadna.

-Ez esetben nincs mit tenni, semmi pénzért nem tenném kockára, drága Hölgyem lelki békéjét.

-Köszönöm - kuncogtam.

-Ugyan... A természetemből fakad - idézte előbbi szavaimat, majd mosolyogva folytatta a csókáradatot.

-Mily nemes lelke lehet az Úrnak, ha egy ilyen gyarló hajadon lelkére is képes tekintettel lenni? Elképesztő... Ritka kincs az ilyen - sóhajtottam.

-Ön mégis kifogott egy ilyen kincset - felelte.

-Úgy gondolja?

-Kisasszony! A világ bármely kincséért meg nem sérteném, de Ön túl naív lélek. Én az ilyesmit nem gondolom. Én tudom - felelte.

-Nem vagyok én olyan mimóza-lélek, hogy ilyesmin megsértődjek, Uram - feleltem. - És naív sem vagyok. Csupán szeretek a realitások biztos talaján maradni.

-Ez esetben nincs miért aggódnia, Hölgyem - vágta ki magát vigyáz állásba. - Bármely katona képes lenne versengeni Kegyed szívéért, ...

-... A gond csupán az, hogy az én szívem már egy katonáé. Egy délceg, jóvágású katonáé - vágtam közbe ravasz kifejezéssel az arcomon, majd lassú körözésbe kezdtem Dem körül.

-Kegyed hajlandó lenne elárulni, a szerencsés katona nevét? - tudakolta óvatosan.

-Az egyenlőre maradjon titok - feleltem. Macska egér játékunk új irányt vett, itt már én voltam a macska.

-Mily próbát kell kiállnom, Kegyed szívéért? - kérdezte hősiesen.

-Csupán egyetlen próba van, katona - álltam meg Dem előtt, és mélyen, parancsolóan néztem a vörös íriszekbe. - Mondja meg szívem választottja nevét - kértem.

-Találgatni szabad e? - kérdezte.

-Sajnálom, katona. A választ tudni kell. Szeretem, ha egy férfi határozott. És férfias. - Demetri erre a kijelentésre, csak halkan felmordult.

-Sajnálom, Hölgyem, de erre a kérdésre csak Kegyed adhat választ - csóválta a fejét szomorúan.

-Hmm... Kár - sóhajtottam teátrálisan. Megfordultam, és tudva, hogy még nincs vége, lassú, unalmasan lassú léptekkel indultam meg a tisztás széle felé. Hallottam, ahogy Dem térdre esik, majd felkiállt:

-Oh, Hölgyem, kérem adja meg a választ, vagy egy újabb próbát! Kiállok én bármit... ha eme gyönyörű hajadon szerelme a tét - nézett rám csillogó szemekel.

-Úgy gondolja képes bármilyen próbát kiállni? - kérdeztem incselkedve.

-Bármit - hangsúlyozta.

-Feltéve, ha szerelmem a tét? - kérdeztem vissza, csakhogy húzzam az időt.

-Feltéve, ha Kegyed szerelme a tét - jött a határozott válasz. Leereszkedtem hozzá, két ujjam közé fogtam az állát, és olyan közel hajoltam hozzá, hogy ajka szinte súrolta az enyémet.

-Sajnálom - suttogtam lehellethalkan. - Az én szívem, a legbátrabb katonát illeti - mondtam, majd választ sem várva ajkaira nyomtam az enyémet.

Ajka lágyan becézgette az enyémet, miközben lassan két lábra állt.

-Már meg tudja mondani a katona nevét? - kérdeztem két csók között.

-Sajnálom - rázta a fejét, majd újra megcsókolt.

-Akkor segítek - markoltam meg az oldalán a pólót, majd egy rövid csók után a füléhez hajolva suttogtam: - Mutatkozzon be, katona - kértem lágyan.

-Demetri - suttogta percekkel később, majd olyan szenvedéllyel csókolt meg, mint talán még soha. Keze a hátamra siklott, majd lágyan érintve a pólóm alatt a bőrömet érzékien simogatni kezdett. Egyik kezemmel a hajába túrtam, míg a másikat a mellkasán pihentettem.

-Talán ideje hazatérnünk - néztem az égre, ahol a felhők épp úgy úsztak, hogy kihagyták a Napot, így az szabadon csiszolt minket érzékeny gyémántá.

-Talán - nézett rám csibészen félmosollyal. - Vagy mutatok egy jobb helyet, ahová nem ér el a napfény. És legalább akkora, és olyan jó mint ez. Ha nem jobb - kuncogott, majd lopott még egy csókot, és kézenfogva rohanni kezdett. Végigfutottunk a folyón a határnak ezen az oldalán, majd egy vízeséshez értünk. A folyó Cullenék felöli oldalán egy tisztás terült el, ami jó messze esett minden kitaposott úttól, így szabadon csilloghattunk kedvünkre, nem fenyegetett az a veszély, hogy valaki meglát. A vízzuhatag olyan öt-hat méterről, egy sziklaszirtről zúdult le, őrült robajjal, mégis lágyan, és onanntól a lágy lejtésű medrében, szépen, csendesen folyt tovább. A folyó víze elképesztően tiszta volt - láttam a túloldali árnyékban lévő fák tükörképét, ezen az oldalon a szép, harmattól csillogó térdig érő zöld fű, és a közé vegyülő virágok tükörképét, míg a part mellett akár a patak alján lapuló köveket is láttam. Beljebb, a patak közepén, egyre lefelé haladva csak a sötétség tárult a szemem elé - eszméletlen mély lehet. A kis tisztáson a fűben sárga és lila virágok váltakoztak, és a lágy szellőben úgy ringott, mint a hullámzó tenger. A fű zöldjéből egy szikla emelkedett ki - elég nagy volt ahhoz, hogy ne érjen le a lábam, és el tudjak rajta feküdni, de nem mondanám egy hű de nagy sziklának. Éppen tökeletes volt.

-Jézusom, ez... Ez gyönyörű - borultam Demetri nyakába. Izmos karjait szorosan fonta a derekam köré, mint aki fél hogy elveszít. Arcát a hajamba fúrta, és mély levegőt vett, majd halkan kiengedte:

-Reméltem, hogy tetszeni fog - suttogta. - De még nincs vége.

-Jesszus, mi van még? - kérdeztem lázasan csillogó szemekkel.

-Gyere - fogta meg a kezem. A folyó széléhez lépve ledobta a pólóját, és kibújt a cipőjéből, majd egy gyors, ruganyos mozdulattal a vízbe ugrott. Én csak a cipőmet, és az ingemet dobtam le, de a spagettipántos felsőmet inkább magamon hagytam. Utána ugrottam, és a szép tiszta vízben tisztán láttam, ahogy előreúszott, majd a vízesés után eltűnt. Ami odafent várt, egyszerűen hihetetlen volt....

6. fejezet - Örökvidám Vámpírlány

A Cullenéknél töltött hetek alatt nagyon összebarátkoztam a társasággal. A család legnagyobb meglepetésére Rosalie is nagyon könnyen elfogadott, mire Carlisle eszébe jutott, hogy talán az egyik nem befolyásolható képességem, abban nyilvánul meg, hogy mindenki szeret. Hogy mindenkivel képes vagyok kapcsolatot teremteni, és szépen ápolni is azt. Esme ragaszkodott hozzá, hogy az egyik vendégszobát Dem-mel használjuk, amíg nem megyünk el innen, így volt hová elvonulnunk, ha nem vágytunk társaságra, csakis egymásra. Egyébként a ház elképesztő. Csak az a szoba a fürdővel együtt, amit mi kaptunk, nagyobb, mint a régi lakásom Volterrában. Mint a ház minden szobájában, itt is a hideg, de barátságos színek voltak előtérbe helyezve, mint például a bézs, vagy éppen a fehér, és törtfehér. Ám ebben a szobában a halvány levendula volt a fő motívum, és arra a falra, ami nem volt teljesen üveg, még faltetkóval rá is raktak egy kis virág mintát, ami ezüstösen csillogva szépen tükröződött.

Ezalatt a pár hét alatt mindenki múltját, emberi énjét, és átváltozását sikerült megismernem, és feltérképeznem a mostani lehetőségeket.

Az utóbbi időben, nem történt semmi furcsaság Seattle környékén, így megnyugodhattam afelöl, hogy Dem nem megy arra újra.

-Lii! - szólt Alice kissé hangosabban a nappaliban, hogy tudjam, nem rólam van szó, hanem nekem szólt. Ezt a roppant mód idegesítő becenevet ő adta nekem, mondván ez annyira illik hozzám. Demetri hamar átvette a név használatát, de időnként Als-nek, vagy Lis-nek is szólít. Az Als-t, még úgy ahogy szeretem is, de Listől falra mászok.

Felpattantam az ágyról, majd szélsebesen a nappaliba siettem.

-Igen? - huppantam le Alice mellé. Csak ketten voltunk otthon. Dem, Edward, Emmett, és Jazz elmentek baseball-ozni, mert viharra áll a dolog, míg Rosalie, Bella, és Esme vásárolni mentek, Carlisle a kórházban van, Nessie pedig La Pushba ment a farkasokhoz. Na igen. A farkasok. Egy két farkas először kissé kedvetlenül, sőt mogorván fogadta, hogy egy időre újabb két vámpír érkezett, de mivel Bella és én sokat gyakoroltunk, hogy uraljam az összes erőmet, így rajtuk már könnyedén bevetettem a szerethetőségemet, így hamar elfogadtak, onnan már csak egy lépés volt, hogy Dem-et is megszeressék. Jake-kel is sikerült megkedveltetni magunkat, míg Seth, aki mint kiderült Jacobon kívül a Cullenékhez legközelebb álló farkas, egyből elfogadott, és kicsattanó örömmel kezelt minket régi barátjaként.

-Lii, gondoltál már arra, hogy vegetáriánus légy?

-Mármint olyan, mint ti? - vontam fel a szemöldököm.

-Igen - felelte magabiztosan.

-Hát... Őszintén ez eddig nem jutott eszembe. De... Nem hiszem. Demetri-re is gondolnom kell.

-Nem hiszem, hogy ez Demet annyira megviselné.

-Majdnem kétszáz éve él embervéren.

-Kétszázból vond már le azt a huszonkettőt! - nézett rám Alice.

-Jó, akkor 178. Nem oszt nem szoroz, akkor is nagyon régen él így, nem kérhetem, hogy egyik napról a másikra változzon meg a kedvemért. Azt se kértem volna tőle soha, hogy hagyja ott a Volturit, elvégre 178 éve élt velük, aztán gondolt egyet és utánam jött. Szerinted kérhetem, hogy térjen át állatvérre?

-Alison! - morrant rám Alice. - Demetri már így is nagyon sokat változott melletted, és bár téged nem ismertelek előtte, de lehetséges, hogy ő is hatással volt Terád. Nem tudom. De azt tudom, hogy itt már mindenki, még Rose is megszeretett titeket, mert te még Demet is elfogadtattad velünk. Az erőd nélkül is. Mindenkinek nehezére esne elengedni TITEKET, így én csak annyit kérek, hogy gondolkozz el rajta. Demetri szeret téged, és biztos vagyok benne, hogy ha arra kérnéd, könnyen megadná magát.

-De én nem akarom rávenni őt, Alice! Alice, te azok után, hogy Jasper mit tett érted, képes lennél olyat kérni tőle, ami ilyen nehéz, és komoly döntés? - kérdeztem azonnal. Alice hebegett habogott pár pillanatig, majd megrázta a fejét.

-Csak gondolkozz el rajta, kérlek! - nézett hatalmasra nyílt, aranyszínű szemekkel az enyémbe. Megadóan felsóhajtottam, majd megígértem, hogy végiggondolom a dolgot. Visszamentem a szobánkba, és hatalmas sóhajjal elterültem a hatalmas franciaágyon. Egy teljes percig bámultam a plafont, majd halkan felmordulva szitkozódni kezdtem.

-Alice, utállak, ugye tudod? - mormogtam tudván, hogy úgyis halja. Halkan felkuncogott odalent, majd lapozott az éppen aktuális újságban.

-Imádom mikor morgolódsz - nevetett. Akár a szélcsengő lágy dallamai a nyári szellőben. És ezt annyira irigyeltem tőle...!

Pár perc múlva már cseperegni kezdett az eső, így - mivel Alice előre szólt nekik a pontos "kezdésről" - úgy sejtettem a fiúk megérkeztek, és nem is csalódtam, mert ahogy fülelni kezdtem, az odalenti harsány nevetések közül kihallottam az ajtó nyílását, majd csukódását. Emmett persze azonnal belelendült, ahogy leértem a lépcsőn.

-Uhh, Dem-cica, lehet hogy jobb lesz, ha felkötöd a gatyát, bár ha jobban belegondolok épp leengedni kéne! - röhögött, mire Edward értve a célzatos gondolataimat tarkóncsapta. - Héé! - kapta oda a kezét Em.

-Bocs, de már ketten is kérték - vont vállat, mire mi csak egy szúrós pillantást kaptunk. Odaléptem Demhez, aki az egyik kezével már már szokásból ölelte át a derekamat. De én inkább hozzápréselődve átöleltem mindkét kezemmel, arcomat a mellkasára hajtottam, így néztem a család szokásos kis dolgait. Emmett és Jazz valami meccset kezdtek nézni a tv-ben, Alice folytatta a divatlapok tanulmányozását, Edward pedig a zongorához telepedett le. Na igen, ahol mindenki hall mindent, ott nincs baj a hangerővel, vagy a zavaró tényezőjű cselekedetekkel. Edward halványan rám mosolygott, majd majd folytatta a zongorázást. Csakhamar befutottak Belláék is, felpakolva egy halom szatyorral, így mi jobbnak láttuk elvonulni a magunk csendes - már amennyire - kis zugunkba, de mielőtt felmentünk volna, Em utánunk szólt.

-Azért megtennétek, hogy egybehagyjátok a házat? Esme nagyon szereti, és már nekem is a szívemhez nőtt - kuncogott.

-Emmett! - morrant rá Rose, miközben tarkón vágta.

-Hogy engem ebbe a házba ma mindenki agyon akar vágni... - dözsölgette a nyakát Emmett fejrázva.

-Így jár aki pofázik! - nevettem jókedvűen, majd kézen ragadva Demet felrohantam a szobába. A szobába érve megvártam míg Dem becsukja maga mögött az ajtót, majd óvatosan nekilökve hozzásimulva csókolni kezdtem.

-Csak nem hiányoztam? - kérdezte lehellethalkan, mikor végre levakart magáról.

-Ennyire látszik? - kérdeztem vissza nevetgélve, majd hirtelen eszembe jutottak Alice mondatai, és ez az arcomra is kiülhetett.

-Baj van? - kérdezte Dem értetlenül.

-Mi? Ja, nem csak... Elgondolkodtam.

-Annyira, hogy szinte szétrobban a fejed a méregtől? - kérdezte komolytalanul.

-Nekem nem is robban szét a fejem a méregtől... Pff! - legyintettem gyenge színészi játékkal.

-Als - emelte fel a fejem Dem. - Mi a baj?

-Semmi! Kicsit felhúztam magam, de semmi több - legyintettem, majd figyelem elterelés gyanánt megcsókoltam. Na, az első alkalom, mikor nem jött be.

-Alison! - mordult fel, elhúzódva tőlem.

Mérgesen kifújtam a levegőt. - Alice, ismétlem: Utállak! - mondtam hangosabban, mire ismét felnevetett.

-Akkor megkérdezzük tőle - mosolyodott el győzelemittasként Dem, és lerohant. Én meg hagytam. Na ezt nem kellett volna.

5. fejezet - Örökvidám Vámpírlány

Seattle

-Demetri, a Volturi mennyit tud a Seattle-i eseményekről? - kérdezte Carlisle.

-Aro nem foglalkozik az ilyen kis dolgokkal, inkább a nagyobb eseményekre koncentrál. Jane viszont várni akar még, hátha haladnak egy kicsit az események - felelte Demetri.

-És hagyja, hogy ártatlan embereket öljenek meg, csak azért, mert valaki nem képes ellátni a feladatát? - csattant fel Bella. Nem igazán értettem miről van szó, így Demetri oldalához húzódva, csendben figyeltem.

-A Volturinál nem sok minden van rendben, ha Aro Jane kezébe adja az irányítást - felelte sötéten Demetri.

-Akkor úgy tűnik kénytelenek leszünk mi magunk körbe nézni - sóhajtotta Edward, mire Emmett arcára izgatott vigyor kúszott.

-Edward, azért nem kell elkapkodni a dolgokat. Először beszéljük meg az egészet - mondta Carlisle nyugodt hangon.

-Alison, gyere megmutatom hol a határ a farkasok és a mi területünk között - ragadott kézen Alice, és már rohantunk is. Az erdőben hol a fák között, hol egy hatalmas tisztáson rohantunk, hol a folyót ugrottuk át. Mikor elértünk az országúthoz Alice megtorpant. - Innen végig egyenesen a kanadai határig - mutatta az irányt.

-Értem. És... most ez hogy is van? Magyarázd csak el! - kuncogtam, mire Alice belém karolt, és emberi tempóban kezdtünk visszasétálni a ház felé.

-La Pushban az indiánsrácok a vámpírok hatására átalakulnak egy két méter magas undorító farkassá, hogy megvédjék a vérszívóktól az embereket. Mi egyezséget kötöttünk velünk, így egyikünk sem lépheti át ezt a határt, egészen addig míg a másik meg nem szegi a szerződést. Nem haraphatunk meg embert, de Bella átváltoztatásánál Jake engedélyt adott hogy megharapjuk, mert Jake a vérszerinti Alfa. És csak állatokat ölünk.

-Ahha. És... Jake akkor...

-Jake volt Bella legjobb barátja, aztán később bevésődött Nessie-be, így ők átléphetik a határt.

Miután mindent elmagyarázott futni kezdtünk vissza egyenesen a Cullen villáig, és már alig vártam, hogy Demetrihez érjek. Odabent viszont csak a lányokat, Jacobot, Jaspert, és Carlisle-t találtuk.

-Demetri? - kérdeztem zavartan.

-Elmentek Seattle-be, Edwardal, és Emmettel - felelte Esme. Megmerevedtem. Hárman mentek Isten tudja hány vámpír elé, és még csak nem is szólt.

-Alison! - morrant rám Alice. - Meg se próbáld! - Tudtam miről beszélt, ugyanis már elterveztem, hogy egy óvatlan pillanatban utánuk megyek. Képes vagyok a nyomkövetésre, csak meg kell próbálni. Nem is baj, hogy megkérdeztem, hogyan is kell megadni a módját...

-Már miért ne? Hárman mentek Isten tudja hány vámpír ellen, bele a látatlanba. Ki...

-Én tudom! Semmi bajuk sincs, és ha közeledne a baj, még idejében utánuk küldenék valakit, tudod jól! Nem csak Demetri van ott, hanem a két bátyám is! Ha kell magam megyek hozzájuk segítség gyanánt - vágta rá Alice.

-Alice, ismerek minden lehetséges erőt, hidd el, tudom, hogy van, aki ki tudja játszani a képességed - néztem mélyen topázszín szemébe. Egy pillanatra mintha megdöbbent volna határozott, magabiztos hangom hallatán, ahogy felfogta a szavak értelmét, de aztán rájött, nem szabad gyengének látszania, így felvette a kedves, műmájer mosolyt és magabiztosan közölte:

-Nincsenek lyukak a hatásteremen. Tökéletesen uralom a helyzetet.

-Akkor hát majd még látjuk egymást - intettem kissé gorombán, és már az országúton rohantam, mikor elhatároztam, hogy ezért később bocsánatot kérek. De nem most, és addig nem, míg nem győződtem meg afelöl, hogy igen, Demetri biztonságban van, és nem rohant bele a vesztébe.

Demetri szemszöge

Egy omladozó, bontásra ítélt ház tetejéről figyeltünk a szemben lévő sikátorban ücsörgő hármast. Újak voltak még, fogalmuk sem volt semmiről. Talán egy két hetesek lehettek nem több, csoda volt, hogy nem rendeztek mészárlást a városban. Meglepően nyugodtan ültek ott, miközben az emberek a péntek esti nyüzsit fojtatták, mit sem érezve a közelgő veszélyből. Mert a veszély az jött, és ott volt, és létezett - kérdés volt, hogy mikor csap le.

A figyelmemet végképp az ottaniak kötötték le, és olyan halkan beszéltek, ha beszéltek, hogy a nagy zsivajban egyikünk sem hallotta őket, éppen ezért minden idegszálammal azon voltam, hogy valamit kihámozzak az ott történtekből. Mert kizárt, hogy három ilyen fiatal vámpír, péntek este, a város közepén, ilyen nyugodtan ücsörögjön. Az nem létezik. Éppen ezért nem volt meglepő, hogy egyszercsak egy meglepő személy érkezése zavarta meg a feszült figyelemmel járó csendet. Abban a pillanatban, ahogy egy kéz ért a vállamhoz, és szorosan mellém húzódott egy ... valaki, megfordultam, majd visszatérve a jelenbe, meglepetten meredtem Rá.

-Hát te? - kérdeztem szaggatottan. Reméltem, hogy nem jön utánunk, mert ha őszinte akartam lenni, akkor tényleg, valahol számítottam rá, kinéztem belőle, hogy megcsinálja. Nem szóltam neki, így a szemében csillogó felháborodás jogos volt.

-Gondoltad, hogy hagyom...

-Ezt később megbeszélitek, de nem hiszem, hogy ezt el kéne szalasztanod, Kopókám - bökött balra a fejével Emmett, mire odavillant a pillantásom. Elengedtem Alison derekát, és csak a feladatra koncentráltam. Az utca túloldalán egy vámpírsrác sétált napszemüvegben, és kapucniban. Egy egy embert jelentősen megnézett magának, mire felmorrantam: nem engedem, hogy újakat változtasson át, mikor a sajátjait sem tudja kezelni. Abból nem eszik, azt nem engedem. Ha a Volturi idejön, mi nem lehetünk itt, és Alice és Alison még együtt sem biztos, hogy képesek átlátni mindenki döntéseit. Ahhoz túl sokan vannak. Halk felmordulásomra nem igazán figyeltek fel, így lopva Alisonra pillantottam: meglepő rutinnal figyelt minden apró mozzanatra, ami történik, és amire figyelhet, akár a vadász az áldozatát, szinte lehetetlen volt kizökkenteni a támadó pozíciójából. Emmett, és én majd félmétert ugrottunk, mikor eldördült odalent egy pisztoly, és értetlenül álltunk az események előtt, de Alison és Edward sokatmondó pillantással fordultak egymás felé, és mintha megsüketültek volna, nem is vették figyelembe az odalent vérengző emberkavalkádot. Ám amikor a vér szaga megcsapta az orromat, aggódóan pillantottam ismét Rá - ez már hatásos volt, arca meg meg rándult, keze ökölbe szorult.

-Edward! Te úgyis vágod mi folyik itt, én elviszem Alisont innen, mielőtt...

-Nem! - morrant fel. - Majd én... Nem kellett volna ide jönnöm. Maradj, én... addig majd elleszek.

-Alison, Demetri sem mondott még le soha egy percre sem az embervérről, ugyanolyan veszélyes itt maradnia, mint neked.

-Én azért valamivel gyakorlottabb vagyok, a magam kétszáz évével, mint Alison, a szerény két évével - vetettem cinkos mosolyt Alisonra, de azonnal el is komorultam. Levegőt nem vett, arcára pokoli kín ült, feketén izzó szemébe meredve sem láttam mást.

-Demetri, menjetek, mind a ketten! - csattant fel Edward, mire morcosan felsóhajtottam, és húzni kezdtem Alisont.

Szabálytalan alakzatban ugráltunk egyik háztetőről a másikra, egészen a tengerpartig, ahol aztán úgy döntöttünk, kiruccanunk vadászni egy kicsit, hogy ne essünk kísértésbe. Ott, Cullenéknél, Renesmee jelenléte sem tenne túl jó hatást az önuralmunkra.

-Nem kellett volna idejönnöm - rázta a fejét Alison. - Sajnálom... - motyogta. Megtorpanva szembefordultam vele, egyik kezemmel a derekánál öleltem, másikkal egy tincset simítottam ki finoman metszett angyalarcából, majd az arcára simítottam a tenyeremet.

-Héé - suttogtam. - Ne aggódj. Én se bírtam volna sokáig, valószínűleg Edward így is, úgyis elküld onnan. De így legalább a kedvenc vadásztársammal tudok egy kicsit vacsizni - kacsintottam rá. - Ha így nézel rám, meggyulladok - mondtam komolyan, mire elnevette magát, amit én sem hagyhattam mosoly nélkül. A lágy szoprán csilingelés egyszerűen kívánta a reakciót, sőt, követelte. Végülis úgy döntöttünk elmegyünk egy kicsit messzebbre - Alice úgyis tudni fogja. Végül Los Angelesig jutottunk, elvégre ha fáradtság, és lassúság nem állja az utunkat, akkor vajon miért ne mehetnénk? Elég nagy város ahhoz, hogy egy két személy eltűnése ne keltsen össznépi felháborodást a lakosok között. Végül sikerült az egyik elhagyatottabb partszakaszon találnunk pár egymást segítő földönfutót, akik a tűz köré gyűlve osztozkodtak a csekély kis pokrócnak titulált valamin, a párnán, vagy épp az ágynak használt újságokon. Épp négyen voltak: tökéletes. Kettő - kettő, és egy hétig semmi bajunk sincs. Épp indultam volna, mikor Als megragadta a karom, és hátrarántott. Értetlenül meredtem rá, és próbáltam levegő nélkül beszélni a fejével.

-Most mi van? - vontam fel a szemöldököm. Szóbeli választ ugyan nem kaptam, de Alison az utca felé int, ahol egy rendőrautó parkolt. Az autóban hárman ültek: az egyik egy negyvenes, kopaszodó alak, barna szemében a gyanakvó csillogás átvágott a köztünk lévő száz méteren. Mellette foglalt helyet egy valamivel fiatalabb férfi, akinek zöldes szeme unottan mustrálta a mellette elterülő utcát. Tekintetét nem fordította felénk, mintha észre se vett volna minket, vagy épp félne. A harmadik alak épp kiszállt, és a hajléktalanok felé vette az irányt. Egy röpke pillanatra felmordultam: elviszik a vacsorámat, méghozzá valaki, akinek egy ugyanoly személy mint ő maga is, csak épp nincs annyi pénze. De bármennyire is utáltam, Alisonnak igaza volt: nem rendezhettünk mészárlást, főleg nem olyan személyekkel, akik eltűnése hamar feltűnne, és nagy port kavarna. Így hát vártunk. Leültünk egy sziklára, minthacsak egy szerelmesen andalgó pár szusszanna egyet. Átkaroltam Alison vállát, miközben ő a derekamat ölelte mindkét karjával, és arcát a pólómba rejtette. - Gyere, keresek valaki mást - húztam fel, majd futásnak eredtünk úgy, hogy azt a zsaruk se vegyék észre.

Alison szemszöge.

A Cullen - ház elé érve megragadtam Demetri karját, és megállva szembefordultam vele.

-Bemegyek, beszélek Alice-el, utána menjünk valamerre. Az itteni erdőben tuti van valami jó kis rét, ahol ellehetünk napfelkeltéig.

-Oké - mosolygott cinkosan Demetri, majd rámkacsintott. - Jól áll a piros - kuncogott, majd lágy csókot lehelt az ajkaimra. Csak megforgattam a szemem a bók hallatára, majd mosolyogva suhantam be a nappaliba. Ahogy arra számítottam, Emmett és Edward a családnak már elmesélte mi hogy történt, amiről én már részletesen kifaggattam Demetrit, de úgy érzem, az, hogy mi történt a távozásunk után, ráér később is. Így egyből Alice mellé léptem, aki hatalmas mosollyal az arcán fogadott.

-Jól van, tudom, megbántad, és hülye voltál, de most menj már! Kint várnak rád...! - kacsintott, majd látva a huncut csillogást a szememben, felkacagott. - Azért ne olyan merészen! - szólt még utánam, mire Emmett érdeklődve kapta fel a fejét. Nem akartam megvárni a jobbnál jobb vicceket, miszerint Esme szívének kedves fák is vannak az erdőben, azokat lehetőleg ne döntsük ki, így kirohantam, és meg sem állva elkaptam Demetri karját, és rohanni kezdtünk az erdő mélye felé. Csakhamar sikerült odaérni egy apró tisztásra, tele sziklákkal, és farönkökkel. A fű zöldjét a telihold ezüstös csillogása lélegzetelállítóvá tette, így nem tudtam mit tenni: akaratlanul is, hipnózisközeli állapotban haladtam a tisztás közepén álló sziklára suhantam. Demetri egy pillanaton belül előttem termett, ajkát csupán egyetlen centi választotta el az enyémtől, nem csoda, hogy pillanatra a nevemről is elfeledkeztem. Majd ajkaimra széles mosoly kúszott, és a következő pillanatban a legközelebb eső fa legalsó ágán csücsültem, a lábaimat szabadon hintáztattam, és zsivány mosollyal meredtem Demetri meglepetten csillogó bíbor szemébe.

-Ohh, Uram, azt hiszem szerelmes vagyok... - szajkóztam, mire Demetri mosolyogva megindult felém, de én akkor már egy kicsit távolabb eső sziklán ültem törökülésben. - Ohh, Uram, lehet szerelembe estem... - folytattam.

-Ohh, Hölgyem, szíve választottja lehet szereti... - felelte Demetri, és folytattuk a fogócskát. -...de nem annyira, mint ahogy én repesek önért - folytatta, miközben Demetri, akár egy nagymacska ami az étellel játszik egyre közelebb merészkedett hozzám.

-Ohh, Uram, talán nem tudja, kiért őrülök meg? - kérdeztem vissza, odébb rohanva pár sziklával. Végül felkapaszkodtam az előbb említett fa egyik magasabban nyújtózkodó ágára, és boldogan lóbáltam a lábam. - ... mert szívem választottja délceg.

-Mennyire délceg? - kérdezte lassan araszolva felém.

-Ohh, én eltörpülök mellette - kuncogtam. - De ő nem csak délceg - folytattam, miközben Demetri odaért, és az egyik ágra fellépve a másikba kapaszkodva nyújtózkodott felém. Boldogan csillogó tekintetét az enyémbe fúrta, minthacsak az én szememet tükrözné. Lehajolva tenyeremet az arcára simítva folytattam: - Ő bátor is.

-Mennyire bátor? - kérdezte lehellet halkan.

-Annyira, hogy nem félne egy örökkévalóságot sem velem tölteni - bizonygattam. Demetri felugrott mellém, leült, én pedig végigfeküdtem a vaskod faágon, fejemet az ölébe hajtva. Két kezemet a hasamon pihentettem, míg ő az egyik kezével megtámaszkodott mellettem, másikkal a hajamat simogatta.

-Hát mennyire szemrevaló ez a férfi? - kérdezte zsiványan.

-Annyira, hogy addig bírnék benne gyönyörködni, még ezer, és még millió telihold száll fel az égre. És még azután is - feleltem lázasan csillogó szemekkel. Valahogy ugyanúgy nézett vissza rám.

-És ez a herceg mennyire szívleli a kisasszonyt? - kérdezte Demetri, azt hitte csőbe húzott.

-Ezt bizony tőle kell megkérdeznie.

-És mennyire kell messzire mennem a válaszért? - kérdezősködött tovább, tartva a Shakespeare-i formát.

-Talán elég lesz egy tükröt kézhez vennie - feleltem halkan.

-Borítékoljam a válaszát a kisasszonynak?

-Ohh, kérem... - legyintettem. - Elég ha átadja mit üzen.

-Ez esetben... - lejebb hajolt, hogy megcsókoljon, de én azonnal mozdultam, és egy sziklára igyekeztem előle.

-Talán ha elüvöltöm szerelmem a kisasszonynak, előmerészkedik? - kérdezte Demetri, mikor lecsúsztam a nagyobbacska szikla mögé.

-Talán próbálja ki! - feleltem. - Sosem lehet tudni...

-Szeretem, kisasszony! Szükségem van Önre, mint a Holdnak a csillagokra, mint nappalnak az éjszakára, és mint szerelmesnek a szerelmére - rikkantotta boldogan, mire felpattantam, és felé vettem az irányt. Demetri lusta, emberi léptekkel szelte át a kistisztást, semmibe véve az akadályokat, míg én mosolyogva rohantam teljes erőbedobással, és a nyakába vetettem magam. Szorosan öleltem a nyakát, míg ő a derekamat ölelte át, és a következő pillanatban már nevetve feküdtünk a földön. A feje mellé könyökölve néztem finomat metszett márványarcát, ahogy szerelmesen néz vissza rám. Kicsit lejjebb csúsztam róla, hogy jóformán mellé kerüljek, ne rajta feküdjek, míg ő megfogta a combomat, és felhúzva kezdett apró formákat rajzolni a bőrömre.

-Eme drága szépség, ki most itt fekszik karjaim közt, felelne egy kérdésre? - kérdezte halkan.

-Akár kettőre is. Sőt, megtiszteltetésnek veszi.

-Az a fránya csillogás a Hölgy szemében, betudható boldogságnak? - kérdezte kíváncsian.

-Csakis annak, semmi másnak - feleltem magabiztosan.

-Örülök, hogy boldoggá tehettem a Hölgyet.

-Ohh, Uram, ön nagyon boldoggá tette szívemet.

-Mennyire boldoggá? - kérdezte pimaszul.

-Uram, engedélyét adná-e egy csókra? - kérdeztem egy pillanatnyi gondolkodás után.

-Amit a Hölgy kíván - felelte burkolt izgalommal a hangjában.

-Ez esetben ennyire - feleltem lehellet halkan majd ajkaimat az övére nyomtam. Ajka lágyan játszadozott az enyémmel, mámoros bizsergést gerjesztve halott testemben. Kezemet mellkasáról az arcához kaptam, így húzva közelebb magamhoz. Ki tudja mennyi ideig feküdhettünk ott, egyszer kétszer édes csókot lopva a másiktól, nevetve, beszélgetve, de elég ideig ahhoz, hogy a nap aranyozott fénye váltsa fel a telihold ezüstös fényét. Ahogy megláttam az első csillámlást Demetri arcán elkezdtünk hazafelé battyogni. Az erdő mélyén nem volt napsugár, ami leleplezhetett volna minket, ha esetleg a velünk párhuzamosan húzódó turistaösvényen szembe jönne valaki.