9. fejezet - Örökvidám Vámpírlány

-A Volturi...

Alice suttogása késként hasított a csendbe. Még Renesmee lélegzete is elakadt, mire egy pillanatra ránéztem: eddig az ő szívverése volt a támasz, ami a jelenben tartott, de így már nem maradt semmi, nemcsoda hamar feltűnt. Bella vígasz gyanánt átkarolta a vállát, mire Renesmee félve bújt anyja karjai közé. Valljuk be, még nem volt teljesen felnőtt, csak gyorsan fejlődik. Megértem, szívem szerint én is ezt tettem volna, csupán nekem ez nem lehetséges. E helyett inkább szorosabban simultam Dem oldalához, aki egy pillanatra rám tekintett: egyenlőre még karmazsinvörös tekintetében aggódást, és félelmet, valamint értetlenséget láttam. Átkarolt az egyik karjával, és nyugtatólag kezdte simogatni a hátam. Dem tudta mennyire rettegek a Volturitól, személyes tapasztalat... - gondoltam fanyarul, mire Edward szeme is rám villant. Egy pillanatra belenéztem aranyszín szemébe, és megvontam a vállam. Erre neveltek, ezt hallottam... - gondoltam magyarázat gyanánt, mire fanyar mosoly jelent meg az arcán, aztán Alice-re kapta a tekintetét.

-Alice, megosztanád velünk is, mit láttál? - kérdezte Esme kedvesen, amivel magára vállalta a jéggé fagyott csend megtörését.

-Ide jönnek Seattle-be, de jön velük valaki új is, akit eddig még nem láttam... Nem tudom ki lehet ez - mondta Alice, és talán most először láttam komolyan beszélni, ahogy Emmettet is. Alice szeme egy pillanatra Demre siklott, de aztán rájött a kapcsolat hiányra, így Edward felé fordult.

-Én sem ismerem - fújtatott Edward, én pedig nem bírtam a kíváncsiságommal, belelestem a gondolataikba. Ismerős fiú volt... bár fogalmam sem volt mire képes.

-Nekem rémlik az arca... - Dem értetlen pillantására magyarázni kezdtem. - Ott volt a trónteremben, amikor Aro beszélni akart velem. - Dem minden porcikája megfeszült. Arcára simítottam a tenyerem, és megmutattam neki a fiú arcát. Egy pillanat múlva Dem felszisszent.

-Ő volt az utolsó, aki csatlakozott... - morogta. - A neve Brad. Már ötven éves is elmúlt, alig volt tizenhat mikor átváltozott. Érintéssel képességeket másol. Aro nem engedte, hogy bárki hozzáérjen, mármint megfogja a kezét, mert csak akkor másolja le a képességet. Kézrázással. De ő kezet rázott vele, sőt még Jane is. Senki másnak nem engedték.

Megnyugodtam, hogy Dem legalább nem ért hozzá.

-De nem tudom, mennyire képes fejlődni, nem tudom, milyen érintkezésre tudja terjeszteni ezt az egészet... - gondolkodott el Dem.

-Ha kézrázással képes rá, előbb - utóbb meg fogja tanulni érintés után lemásolni a képességeket. Nem csak Alice-t, vagy Edwardot kell tőle biztos távolságba tartanunk, de legjobban most Alisont kell védenünk tőle - szólalt fel Carlisle. - Elvégre ő képes mindenre, még ha nem is próbált még mindent - mosolygott rám kedvesen, amit akarva-akaratlanul is viszonoztam. - Jasper, és Renesmee annyira nem lenne számára nagy fegyver, esetleg Jasper... de azzal sem menne sokra. Ha idejönnek, és Aro tudja Alison képességeit, te leszel a fő célpont, hogy megérintsen - nézett rám Carlisle. Dem szorosabban ölelt magához, mire én a karjára tettem a kezem, a másik karommal a derekát fontam át.

-Alice! - szóltam, mire a gyönyörű törpe szeme kérdőn villant rám. Edward felkuncogott. - Mikor jönnek? És miért? - kérdeztem a legfontosabbat.

-Úgy egy hét múlva itt vannak. Seattle-be jönnek, de ha már itt vannak, akkor eljönnek ide is.

-Aro a küldöttségbe állította be Bradet Dem helyére - szólalt meg Edward, mire éreztem, hogy Dem keze ökölbe szorul a derekamon. Nyugtatólag simítottam végig párszor a karján, mire lassan, és szinte már fájdalmasan szétnyílt a tenyere. Felpillantottam rá: szeme elfeketedett a méregtől, és aggódástól.

-Bízik abban, hogy a lehető legtöbb emberrel lesz képes kapcsolatot teremteni - gondolkodott el Carlisle. - Rendben. Egyenlőre nem tehetünk semmit, amíg támadást nem szerveznek.

-Azért majd szólok Jake-nek, mielőtt idejönnek. Seth is itt akar majd lenni szerintem - mondta félénken Renesmee.

-Rendben. De most inkább térjünk vissza az életünkhöz! - tanácsolta Carlisle.Már mindenki szét akart szóródni, mikor Esme megszólalt.

-Alice, drágám, valamit be akartál jelenteni - szólalt meg kedvesen.

-Oh, igen, hát persze! - kapott észbe Alice, mire elnevettem magam. - Oké, srácok, figyelem! - állt meg újból a szoba közepén, újból vigyorogva. - Alison és Dem eldöntötték, hogy - a meggyőzőképességem hatására - de csatlakoznak hozzánk! - ujjongott. Kijelentését először döbbent csend követte, majd Esme szélsebesen mellettem termett, és megölelt. Kedvesen, jóformán már anyai szeretettel mosolygott rám, majd Demet is megölelte. Emmett megpörgetett, majd kezet rázott Demmel, míg a többiekkel is megöleltük egymást. Alice meg persze teljesen bezsongott, és miután elrángatott Demtől, Esme dolgozószobájába mentünk hárman, mert Alice-nek meggyőződése volt, hogy még ma el kell kezdeni megcsinálni a szobánkat.

-Nekem tetszik az a szoba, ahol most...

-Ne butáskodj már! - intett le Alice. - Nem lakhattok egy vendégszobában! - morrant rám, mire Esme bocsánatkérőn pislantott rám.

-Oké, de akkor is, Demnek is látnia kell a terveket... - kezdtem újra, mikor Alice megsemmisítő pillantást küldött felém.

-Imádni fogja! - jelentette ki, majd eltáncolt a szoba másik végébe valamiért. Én csak vártam, hogy elkészüljenek, nem akartam megzavarni a mesteri munkát. Körülnéztem az ízlésesen berendezett szobában, ahol leginkább a kék és árnyalatai uralkodtak. Az északi fal, mint szinte mindenhol itt is egy az egyben üvögből volt, panoráma kilátást nyújtva a gyönyörű erdőre. Kis idő elteltével hallottam, hogy odalent vége a kosár meccsnek, majd lépteket hallottam a lépcsőn, és még mielőtt kopogtak volna, Alice szabad utat engedett a látogatónak.

-Hogy álltok? - kérdezte, és mellém lépve átkarolta a derekam. - Tyű! Ez elképesztő! - nézett tágra nyílt szemekkel a papírokra, mire nekem is meg kellett csodálnom az alkotást. Tényleg hihetetlenül jól nézett ki.

-Épp kész, és köszönjük! - mosolygott Esme. - Gyertek, kedveseim, meg kell vennünk a bútorokat! - pattant fel, azzal ott sem volt.

-De mié... - kezdtem, de Dem befogta a szám.

-Nem szeretném ha egy kérdés lenne a veszted - suttogta a fülembe.

-Hát jó... - morgolódtam, majd összefűzve az ujjainkat Alice-ék után indultunk. Beültünk a ház előtt parkoló fekete dzsipbe, és elindultunk Port Angelesbe.

***

Húsz perc őrült kocsikázással, öt óra vásárlással, és nyolc boltal később újra kocsiba szálltunk. Mióta vámpír lettem, most először éreztem magam először fáradtnak. Persze nem álmos voltam, csupán úgy éreztem ez a nap sosem fog véget érni, és már belegondolni is fárasztó volt. Hatalmas sóhajjal dőltem Dem vállának, aki elmosolyodva kezdte simogatni a hátam. Arcát a fejemre támasztotta, és időnként bele bele szólt a beszélgetésbe.

Demetri szemszög

Mire visszaértünk friss festékszag terjengett a házban, ami szinte marrta az orrom, így undorodva megráztam a fejem. Alison csak nevetett rajtam.

-Minek van festékszaga? - kérdeztem.

-A szobátoknak! - jelentette ki Bella.

-Mi van? - hőkölt hátra Als.

-Szerinted Alice milyen gyorsan akar túlesni a szobátok elkészítésén? Nehogy azt hidd, hogy sokáig fogtok a vendégszobában dekkolni! - szólt közbe Em.

-Uhh, oké.

Levettük a napszemüveget, ami a -egyenlőre- vörös íriszeink miatt kellett, majd az asztalra dobva elhelyezkedtünk a nappaliban. Kezdem elfogadni, hogy itt a nappali a családi élet centruma, mindig mindenki itt van, itt beszélik meg a dolgokat, a szobájuk csak egy menedék, ahová elmenekülhetnek... Als leült az egyik fotelbe, és lerúgva a cipőjét felhúzta a lábát, átfonta a térdét a karjával, és rátámasztotta az állát, szemét a tv-re szegezte. Nem tudom mit néztünk, az én gondolataim végig a Volturi körül forogtak, és kezdtem megérteni Als-t, miért retteg tőlük. Bár most nem láttam rajta semmit, ami arra utalt volna, hogy fél az elkövetkezendő egy héttől, és attól ami utána vár ránk, de valahogy bennem volt az, hogy mégiscsak retteg. Elvégre még nekem is időmbe tellett még rávettem, hogy nem kell tőlem félnie...

-Alice! - mentem oda a csöppséghez, aki intett, hogy kövessem, és betáncolt a konyhába. - Alice, csak a küldöttség jön? - A kis feketehajú vámpírlány arca elkomorult, tekintete üveges lett, majd komolyan rám nézett és bólintott.

-Aro nem is tud a látogatásról. Jane döntött úgy hogy ideje megnézni az eseményeket Seattle-ben, de nem értem miért, elvégre egy ideje csitulni látszik a dolog...

-De ha mi megnézzük mi történik, akkor nem lehet hogy Jane visszamegy? Elvégre utál potyára kijönni.

-Csak az a baj, Mr. Szuperszimat, hogy Jane rühell minket. Ha nem lenne Aro, állandó harcban állnánk a Volturival - jött be Emmett is a konyhába. Ez a név új volt. - El fog jönni, már csak azért is, mert akkor ide is eljöhet.

Eszembe jutottak a tíz éve történt dolgok, amikor az a vörös csinált újszülött sereget, és Jane nem engedte, hogy intézkedjünk.

Edward termett a konyhaajtóban.

-Tudtam, hogy a Volturi is benne van... - motyogta.

-De...

-Tudom, hogy nem te tehetsz róla. De Jane-t egyszer még megölöm - morogta, majd egy pillanatra elvesztette a fejét, és belevágott a falba, ahonnan lepotyogott a vakolat. Kinéztem a nappaliba, ahol Als ijedten nézett rám, mozdulatlanná dermedve a fotelból. Aztán belenéztem a szemébe, egy perceken keresztül csak néztük egymást. Le se vettük a szemünket egymásról, bámultunk arra, ami nélkül egyikünk se lenne képes élni: a másikra. *

*Stepheni Meyer