7. fejezet - Örökvidám Vámpírlány

-Alice! - morogtam. Naná, hogy mindent elmondott Demetrinek, amiről beszéltünk.

-Alison! Te is megmondtad volna neki, én csak felgyorsítottam a tempót - vágta rá Alice.

-Na ja. Csak mondjuk még én se gondoltam át - vágtam rá morgolódva. Dem szeme ide oda cikázott kettőnk között, míg a család többi tagja inkább kimaradt a dologból.

-Na jó. Most lesz időtök átgondolni a dolgokat! - vágta rá Alice, majd visszatért kedvenc elfoglaltságához. Divatmagazinokat lapozgatni. Félve pillantottam Demre - arca kifejezéstelen volt, és elgondolkodó. Végül rám emelte pillantását. Ugyanolyan semleges volt mint az arca. Felém nyújtotta a kezét, én pedig összekulcsoltam az ujjainkat, majd a következő pillanatban futásnak eredtünk a kedvenc kistisztásunk felé. Pár perc alatt odaértünk.

-Te mit gondolsz róla? - kérdezte kedvesen, pár perc csendes, céltalan bolyongás után a kissziklák között. Én megkövülve álltam ott egyhelyben.

-Nem tudom. Alig valamivel azelőtt beszéltünk róla, mielőtt megjöttetek, időm sem volt gondolkodni rajta - feleltem a valósághoz híven.

-És mikor Cullen kisasszony kérdezgette róla Kegyedet... Mi volt a válasz? - kérdezte huncut mosollyal.

-A kisasszony ugyan megpróbált rávenni a saját igazára, ám én először a kedvesemmel óhajtottam tárgyalni. Elhagyta értem régi életét, ennyi talán illendő lenne cserébe - suttogtam sokat mondó pillantással.

-Ez igazán kedves Kegyedtől.... - suttogta elgondolkodóan.

-Ugyan... A természetemből fakad - kuncogtam. - Maga mit szól hozzá Kedvesem? - kérdeztem végigsimítva az arcán.

-Közelsége megbódítja eme délceg ifjat, gondolkozni képtelen - felelte a fülembe suttogva, majd összefonva az ujjainkat a nyakamra hintett édes csókokat.

-Akarja e az ifjú, hogy jómagam megtartsam a tisztes távolságot... vagy akár attól többet? Oh, Uram, ne kérjen ily gyalázatos tettet, gyenge lelkem belehasadna.

-Ez esetben nincs mit tenni, semmi pénzért nem tenném kockára, drága Hölgyem lelki békéjét.

-Köszönöm - kuncogtam.

-Ugyan... A természetemből fakad - idézte előbbi szavaimat, majd mosolyogva folytatta a csókáradatot.

-Mily nemes lelke lehet az Úrnak, ha egy ilyen gyarló hajadon lelkére is képes tekintettel lenni? Elképesztő... Ritka kincs az ilyen - sóhajtottam.

-Ön mégis kifogott egy ilyen kincset - felelte.

-Úgy gondolja?

-Kisasszony! A világ bármely kincséért meg nem sérteném, de Ön túl naív lélek. Én az ilyesmit nem gondolom. Én tudom - felelte.

-Nem vagyok én olyan mimóza-lélek, hogy ilyesmin megsértődjek, Uram - feleltem. - És naív sem vagyok. Csupán szeretek a realitások biztos talaján maradni.

-Ez esetben nincs miért aggódnia, Hölgyem - vágta ki magát vigyáz állásba. - Bármely katona képes lenne versengeni Kegyed szívéért, ...

-... A gond csupán az, hogy az én szívem már egy katonáé. Egy délceg, jóvágású katonáé - vágtam közbe ravasz kifejezéssel az arcomon, majd lassú körözésbe kezdtem Dem körül.

-Kegyed hajlandó lenne elárulni, a szerencsés katona nevét? - tudakolta óvatosan.

-Az egyenlőre maradjon titok - feleltem. Macska egér játékunk új irányt vett, itt már én voltam a macska.

-Mily próbát kell kiállnom, Kegyed szívéért? - kérdezte hősiesen.

-Csupán egyetlen próba van, katona - álltam meg Dem előtt, és mélyen, parancsolóan néztem a vörös íriszekbe. - Mondja meg szívem választottja nevét - kértem.

-Találgatni szabad e? - kérdezte.

-Sajnálom, katona. A választ tudni kell. Szeretem, ha egy férfi határozott. És férfias. - Demetri erre a kijelentésre, csak halkan felmordult.

-Sajnálom, Hölgyem, de erre a kérdésre csak Kegyed adhat választ - csóválta a fejét szomorúan.

-Hmm... Kár - sóhajtottam teátrálisan. Megfordultam, és tudva, hogy még nincs vége, lassú, unalmasan lassú léptekkel indultam meg a tisztás széle felé. Hallottam, ahogy Dem térdre esik, majd felkiállt:

-Oh, Hölgyem, kérem adja meg a választ, vagy egy újabb próbát! Kiállok én bármit... ha eme gyönyörű hajadon szerelme a tét - nézett rám csillogó szemekel.

-Úgy gondolja képes bármilyen próbát kiállni? - kérdeztem incselkedve.

-Bármit - hangsúlyozta.

-Feltéve, ha szerelmem a tét? - kérdeztem vissza, csakhogy húzzam az időt.

-Feltéve, ha Kegyed szerelme a tét - jött a határozott válasz. Leereszkedtem hozzá, két ujjam közé fogtam az állát, és olyan közel hajoltam hozzá, hogy ajka szinte súrolta az enyémet.

-Sajnálom - suttogtam lehellethalkan. - Az én szívem, a legbátrabb katonát illeti - mondtam, majd választ sem várva ajkaira nyomtam az enyémet.

Ajka lágyan becézgette az enyémet, miközben lassan két lábra állt.

-Már meg tudja mondani a katona nevét? - kérdeztem két csók között.

-Sajnálom - rázta a fejét, majd újra megcsókolt.

-Akkor segítek - markoltam meg az oldalán a pólót, majd egy rövid csók után a füléhez hajolva suttogtam: - Mutatkozzon be, katona - kértem lágyan.

-Demetri - suttogta percekkel később, majd olyan szenvedéllyel csókolt meg, mint talán még soha. Keze a hátamra siklott, majd lágyan érintve a pólóm alatt a bőrömet érzékien simogatni kezdett. Egyik kezemmel a hajába túrtam, míg a másikat a mellkasán pihentettem.

-Talán ideje hazatérnünk - néztem az égre, ahol a felhők épp úgy úsztak, hogy kihagyták a Napot, így az szabadon csiszolt minket érzékeny gyémántá.

-Talán - nézett rám csibészen félmosollyal. - Vagy mutatok egy jobb helyet, ahová nem ér el a napfény. És legalább akkora, és olyan jó mint ez. Ha nem jobb - kuncogott, majd lopott még egy csókot, és kézenfogva rohanni kezdett. Végigfutottunk a folyón a határnak ezen az oldalán, majd egy vízeséshez értünk. A folyó Cullenék felöli oldalán egy tisztás terült el, ami jó messze esett minden kitaposott úttól, így szabadon csilloghattunk kedvünkre, nem fenyegetett az a veszély, hogy valaki meglát. A vízzuhatag olyan öt-hat méterről, egy sziklaszirtről zúdult le, őrült robajjal, mégis lágyan, és onanntól a lágy lejtésű medrében, szépen, csendesen folyt tovább. A folyó víze elképesztően tiszta volt - láttam a túloldali árnyékban lévő fák tükörképét, ezen az oldalon a szép, harmattól csillogó térdig érő zöld fű, és a közé vegyülő virágok tükörképét, míg a part mellett akár a patak alján lapuló köveket is láttam. Beljebb, a patak közepén, egyre lefelé haladva csak a sötétség tárult a szemem elé - eszméletlen mély lehet. A kis tisztáson a fűben sárga és lila virágok váltakoztak, és a lágy szellőben úgy ringott, mint a hullámzó tenger. A fű zöldjéből egy szikla emelkedett ki - elég nagy volt ahhoz, hogy ne érjen le a lábam, és el tudjak rajta feküdni, de nem mondanám egy hű de nagy sziklának. Éppen tökeletes volt.

-Jézusom, ez... Ez gyönyörű - borultam Demetri nyakába. Izmos karjait szorosan fonta a derekam köré, mint aki fél hogy elveszít. Arcát a hajamba fúrta, és mély levegőt vett, majd halkan kiengedte:

-Reméltem, hogy tetszeni fog - suttogta. - De még nincs vége.

-Jesszus, mi van még? - kérdeztem lázasan csillogó szemekkel.

-Gyere - fogta meg a kezem. A folyó széléhez lépve ledobta a pólóját, és kibújt a cipőjéből, majd egy gyors, ruganyos mozdulattal a vízbe ugrott. Én csak a cipőmet, és az ingemet dobtam le, de a spagettipántos felsőmet inkább magamon hagytam. Utána ugrottam, és a szép tiszta vízben tisztán láttam, ahogy előreúszott, majd a vízesés után eltűnt. Ami odafent várt, egyszerűen hihetetlen volt....