3. fejezet - Örökvidám Vámpírlány

Alison szemszöge

Rettegtem attól a személytől, aki előttem állt. Egyetlen rossz szavamba kerül, és ő azt teszi, amit jónak lát. Tudtam, milyen befolyása van, ismertem már annyira a történetekből a Volturit, hogy képes legyek felfogni - soha, amíg Volturissal van dolgom, soha nem lehetek nyugodt.

Rettegve néztem fel a szemébe. A sötétbordó szempárba, amin már az éhség nyomai látszódnak. A férfi szívéhez a gyomrán át vezet az út - ordította a fejemben egy hang. Furcsán dallamos csengésében a rég elvesztett anyámra emlékeztetett, mégis más volt. Tudtam, hogyha most feldühítem, az egyenes út a vesztembe. Ezért csendben maradtam.

-Alison - guggolt le elém Demetri, mire még jobban hátrébb húzódtam. Fel akartam szívódni. Elakartam tűnni. Nem akartam vele lenni. A félelem erőt vett rajtam. - Alison, nem bántalak. Miért bántanálak?

-Miért ne tennéd? A hatalmad megvan hozzá - suttogtam válaszul.

-Dehogyvan! És egyébként is. A hatalom önmagában nem elég, egy vámpír megöléséhez. Még Aro hatalma sem - nyugtatott békésen csillogó szemekkel. - Tudom, hogy mondják páran, hogy Aro képes mondva-csinált vád alapján ölni, de higyj nekem! Nekem, aki átlátja a helyzetet annyira, hogy tudjam: ez hülyeség.

-Mi mást mondhatnál? A bábja vagy. Épp úgy, mint rajtad kívül sokszázan.

-De nem azért, mert hatalma van. Én választottam ezt az életet.

-Miért? - kérdeztem vissza, mert úgy láttam, nincs menekvés. Ráadásul a Nap is felkelt már. Addig nem mehetünk ki, amíg a Nap le nem megy a láthatár mögé. Egy egész nap, kettesben vele... Rémísztő volt, ugyanakkor valamiért tetszett is a dolog.

-Aro változtatott át, mert lehetőséget látott bennem. Amikor elmondta, mivé váltam, és ez mivel jár, mik a szabályok, és mi vár rám, megijedtem. Aztán elmondta, hogy szerinte én bennem van meg az a tehetség, amit ő keres. A nyomkövetés. - Demetri leült elém, úgy mesélt tovább. - Elmondta, hogy a Volturiba csak azokat engedi be közvetlen maga köré, akik a világon a legjobbak, egy adott területen, a többiek a testőrségbe kerülnek. Imponált a dolog, hogy a világ retteghet tőlem azért, mert Aroval mutatkozom, és a világ legjobbja vagyok valamiben, és persze hasznomra fordult a dolog már csak azért is, mert az átváltozáskor én attól rettegtem, hogy egyedül kell majd lébecolnom, és nem lesz velem senki. Mindig is társaság-centrikus ember voltam - sóhajtott. - Ezen sokat nem tudtam vátoztatni - mosolygott rám azzal a féloldalas mosolyával. - Persze egy idő után, az hogy Aro mellett mutatkozom, és a nyomkövető tehetségem mekkora már nem érdekelt, az viszont már sokkal inkább, hogy nem egyedül kell helytállnom. Mert mondjuk korántsem biztos, hogy én vagyok a legjobb, csupán Aro ismerettségében nem talált olyat, aki jobban kell neki. De Alison, a Volturi katonák, és az Aro körüli emberek, mind önszántukból vannak itt, nem azért, mert Aro kényszeríti őket. Talán...

-Igen? - kaptam az alkalom után, hogy beszéltessem, és ne kérdezzen engem.

-Talán az ikrek azok, akik kicsit tartanak tőle. Ő változtatta át őket is, de azért, mert akkor már mindkettejüknek megmutatkozott az ereje, nem maradhattak emberek. Aronak a lételemei, nem engedné őket egyszerűen elmenni. Nehéz meccs lenne.

Ismét körénk telepedett az a fullasztó csend, amit végül ő tört meg.

-Mesélj magadról! Az életedről - kérte bátortalanul, mire elmosolyodtam. Ez volt az a téma, amit szívesen megosztottam vele, mert szerettem az életemet.

-Tanyasi gyerek voltam - kezdtem bele mosolyogva. - Egy kis tanyán éltünk, több mint két mérföldre az egyetlen iskolától a közelünkben. Ausztráliában képzeld el a dolgot - szúrtam közbe. - Grace Point egy kicsi falucska, ami tipikusan bele illik a falu szó jelentésébe: háromszor jobbra fordulsz, és megint a városközpontban vagy. Mindenki ismer mindenkit, aki szembe jön veled, és mosolyogva megkérdezed, hogy hogy van a család. Grace Point négy mérföldnyire volt a legközelebbi várostól, ahová óránként ment buszjárat, a városhatáron túlról. Éppen ezért volt az iskola elsőtől tizenkettedikig, és az óvodát bevállalta két anyuka, az egyikük lakásán. Meglepően családias városka; sok rendezvény volt, amin a részvétel kultusz volt. Minden évszakhoz kapcsolódik ott valami, és a hagyományokat nem szegik meg, mégsem az a begyöpösödött múlt század beli kis porfészek. Ez volt tőlünk két kilométerre. Mindenki úgy élt meg ahogy tudott: eladó a helyi kisboltban, kertész, ezermester, vagy egyszerű paraszt, aki állatokat tenyésztett, és zöldséget termelt. Nem voltak nagy elvárásai a város lakóinak, tökéletesen megoldottak mindent önerőből. Anyám még azelőtt elvált apámtól, hogy megtanultam volna járni, így kerültünk egy éves koromra arra a tanyára, ahol élni kezdtem. Szerettem ott élni - nem zavart a hajnali kelés, a fölművelés, a trágyaszag, vagy a megerőltető munka. Igazi dzsungellánya voltam. Megtettem mindent, amit kellett, még tehenet is fejtem. Megkergettem a tyúkot ha kellett, hogy anyám levághassa levesnek. Kertésznadrágot hordtam, és örökké koszos voltam. Anyám mindig otthon volt velem, nem kellett nekünk senki. Anyám volt a legjobb barátnőm. Játszottunk, munka közben, csakhogy igazi gyerekkorom lehessen. Soha nem felejtem el, ahogy táncolt a felmosóval, valahányszor szomorú voltam - mosolyogtam. - Több hektárnyi földünk volt, imádtam ott élni. Az az igazi énem, az az Alison, aki örökké mosolygott, és mindig kedves volt.

-Most sem egy zsémbes vénasszonynak ismertelek meg, amennyire megismertelek - mondta halkan Demetri.

-Tudom. De az az élet akkor is hiányzik. Amikor kiállsz reggel a csípős fagyba egy finom kávéval a verandára, rátámaszkodsz a korlátra, és csak élvezed a hajnal gyenge napsütését. Hét évesen kerültem iskolába. Évkezdés előtt anyám vett egy lerobbant furgont, aminek a telken is hasznát vette. Reggelente elvitt vele suliba, aztán délután hazavitt. Estig dolgoztunk, aztán este, megcsináltam a vacsorát, megettük, lefürödtem, későig tanultam, és másnap előről. Nem sok társasági életem volt, barátaim sem voltak. Szünetekben a lemaradást pótoltam, vagy pénzért besegítettem a büfében. Nehéz élet volt, de szerettem, mert igazi volt. Sok lány lenézett, és nem volt hajlandó beszélni sem velem, mert az cinkesnek számított. Mert én képes voltam a kétkezű munkára. A kezdetektől fogva. Mert nem jártam oviba, így nem voltak régi ismerőseim, hanem akkor ismertem meg az embereket, mikor elsőbe kerültem. Mert nem ettem csokit, vagy cukorkát; az számított nasinak, ha két tehén megfejése közt lekaptam egy almát a fáról. Nem voltak divatos ruháim, csak szakadt, régről megmaradt ruhák, amiket az unokatesómék küldtek, vagy anya varrta őket. Aztán felkerültem kilencedikbe. Nem változott semmi, minden maradt a régiben, csupán egy fiú haverkodni kezdett velem. Onnantól már volt egy barátom. Tizedik félévénél anyukám beteg lett, és pár hét alatt meghalt. Akkor kellett felköltöznöm a városba, de csak addig, míg gyámot kerestek nekem. Ide kellett költöznöm, Olaszországba, és meg kellett tanulnom olaszul. Érdekelt a nyelv, így egy év alatt megtanultam hibátlanul. Tizenegyedik félévénél kiderült, hogy anyámnak volt itt egy lakása, ebben élek most. Érettségi után költöztem ide Rómából, és egyből találtam barátokat is. Velük jártam egyetemre, aztán egyik este egyedül sétáltam haza egy buliról, és valaki megtámadott. Akkor változtam át, de a támadómat csak pár napig ismertem. A nevét se tudom. Elmondta a szabályokat, aztán egyszer összevesztünk, én pedig forrófejű újszülöttként megöltem. Életem első, és utolsó vámpírölése volt. Harcolni sem tudok. Vadászni is tudatosan szoktam - csak akkor amikor szükségem van rá, és csak arra, aki úgysem hiányzik senkinek.

-Igen, ezt volt szerencsém tapasztalni.

Újabb csend telepedett közénk, amit ismét az ő suttogása tört meg.

-Alison... Hidd el, hogy nincs miért félned tőlem. Nem foglak bántani.

-Mi rá a garancia? - kérdeztem vissza halkan.

-Miért bántanálak? Különben kivel járnék vadászni? - kérdezte pimasz mosollyal az arcán, de megnyugtatni ezzel végképp nem tudott.

-Legalább erre jó vagyok... - dünnyögtem, de esélyem se volt arra, hogy ne hallja meg. Felvont szemöldökkel meredt rám.

-Nem, nem úgy értettem - rázta a fejét, majd törökülésbe helyezkedett.

-Mindegy. A mai nap itt dekkolunk, aztán nem valószínű, hogy többet találkoznánk - mondtam fojtott hangon a padlót kémlelve. Láttam, ahogy a keze ökölbe szorul, így félve emeltem rá a tekintetem. Az arcára vetülő napsugaraktól hófehér bőre gyémántként kezdett csillogni, én pedig elámulva néztem egyébként is tökéletes arcán a gyönyörű csillogást. Én egyenlőre árnyékban voltam, de ismerve a helyet ez nem sokáig marad így. Ez a hely nappal mindig fényárban úszik, de eléggé elvan rejtve ahhoz, hogy ne lássanak meg.

-Miért? - kérdezte.

-Napfényre vágyom. Nem titokban, vagy elrejtve a világ elől. Nem akarok éjszakánként előjönni, lassan olyan leszek, mint Drakula - fintorogtam. - Nem akarok nappal elbújni a világ elől, olyan helyre akarok költözni, ahol vagy állandóan esik, és csak néha süt a nap, vagy...

-Vagy?

-Vagy olyan helyre vágyom, ami elég messze van az emberektől, hogy csak vadászni menjek el, és ne lepleződjek le - vettem gondolkozóra a figurát.

-Ausztráliára gondolsz? - kérdezte Demetri szomorúan.

-Igen - bólintottam.

A nap következő óráira jutott minden, ami csak lehet: nevetés, komolyság, hülyéskedés, és érzelemkavalkád.

A nagy csendet akartam megtörni, mikor bekapcsoltam a magnót, és kerestem egy rádióállomást, ahol két szám között a három műsorvezető hülyéskedett.

-Gondoljatok bele - szólalt meg az egyik műsorvezető, amitől kénytelenek voltunk elcsitulni a nagy nevetésben -, hogy ha egy férfi, és egy nő táncolni kezd, annak mindig az a vége, hogy a kedélyek elcsitulnak, és megoldódik minden probléma. A nő a férfi mellkasára hajtja a fejét, és úgy táncolnak tovább.

-Noss, kedves Hallgatóink, ha van egy kis idejük, és van egy jó kis táncpartner a közelben, akkor teszteljük Justin elméletét. A következő két számot táncolják végig, és a végeredményt várjuk sms-ben. - Én kotorásztam a szekrényen állva kotorásztam valami régi, és poros holmik között, amit még a házikó előző tulaja hagyott itt, mikor éreztem, hogy Demetri megfogja a csuklóm. Lassan, kíváncsian fordultam vele szembe. Demetri keze lassan lecsúszott a karomról, és megfogta a kezemet, épp úgy, mint a másikkal, és a vállára helyezte őket.

-Nem vagyok én olyan félelmetes, mint amilyennek hiszel, Alison - mondta halkan, ahogy elkezdődött a zene, és a derekamat fogva táncolni kezdtünk. Lassan lépegettünk ide oda, szótlanul, időnként elmerülve egymás tekintetében.

-Félelmetes nem is vagy - mondtam végül. - Csak a Volturi. Mondj olyan vámpírt, aki nem Volturis, és nem retteg a hatalmatoktól.

-Alison, nekem nincs hatalmam - rázta a fejét, miközben megtorpant egy pillanatra, majd újra táncolni kezdtünk. Ezután percekre elnémultunk, és nem néztünk egymás szemébe sem, de aztán Demetri egyik keze elengedte a derekam, és az állam alá nyúlva felemelte a fejem. - Ne menj el! - könyörgött halkan.

-Volterra.... A szívem csücske. Imádom. Tényleg. De nekem már sok ez a Drakuláskodás.

-Hát... Van...

-Nem csatlakozok! - vágtam közben ridegen.

-Nem olyan rossz, mint gondolod - rázta a fejét szelíden.

-Több ezren rettegnek tőletek. Ne mond, hogy nem olyan rossz - csóváltam a fejem.

-Pedig nem az. Kérlek... - nézett a szemembe könyörgőn. - Csak egy esélyt adj - suttogta, mikor a zene váltott.

-Demetri... Ennek semmi értelme - ráztam a fejem. - Én még ma éjjel elmegyek innen, de te itt maradsz, Isten tudja meddig! Talán örökké. De én ne fogom hagyni, hogy Aro beskatulyázzon, márpedig, ha maradok, akkor az lesz a vége!

-Alison... Milyen... Képességed van? - kérdezte elgondolkodva.

-Elég... Különleges. Mindenből egy kicsi, illetve... nem ez így nem igaz. Az a képességem, hogy olyan képességem van, amilyet szeretnék. De nem olyan szinten, mint mondjuk neked a nyomkövetés. Csak olyan... átlagos szinten.

-Ühhüm - motyogta elfeledkezve önmagáról, majd ahogy lassan véget ért a zene, újra feszólalt az a három ökör, mire Demetri egy pillanat alatt kikapcsolta a rádiót.