Mosolyogva suhantam a szabad ég alatt a szántáson, és élveztem, hogy túl gyors vagyok ahhoz, hogy bárki észre vegyen. Az ég hirtelen megnyílt, és mindent elöntött a víz - elmosva a szagomat, ami a Volturit elvezethette volna hozzám. Nem volt összetűzésünk egy darab sem, sőt, még ismertem is az ördögi ikreket, még emberkoromból. Féltem tőlük, mint minden épeszű vámpír ebben az univerzumban, így nem kerestem a bajt magamnak, és lassan már két éve megrekedve a 20 éves testemben az éjszaka leple alatt surrantam ki a lakásomból, amit még édesanyámtól örököltem. Szerettem Volterrát, hogyne szerettem volna. Itt nőttem fel, és bár vámpír nem itt lettem, hanem egy nyaralás alkalmával Londonban, minden ideköt. Mégis most úgy éreztem, el kell mennem innen, ha újra napfényt akarok látni ebben az életben.
Az eső tompította az érzékszerveimet, így amíg zuhogott, addig Volterra falain kívül rohangáltam a szántáson, majd mikor elállt visszarohantam a városba. Péntek este, a legjobb időpont, hogy egy két póruljárt zsebes, vagy "örömlány" életét kioltsam. Az éjjeli mászkálni úgy, hogy csöpög belőled a víz, nem nagy cucc, de ha mezitláb teszed, és nem lóg a kezedben egy pár Gucci magassarkú, már lenéznek. Főleg a stricik által pénzel megáldott örömlányok, akik mindig a legújjabb cuccokban parádéztak az utcasarkon. Egy sötétsikátorban felugrottam a háztetőre, onnan szemléltem a várost. Elképzeltem, ahogy valaki felnéz az égre, és meglát egy tető szélén gubbasztó nőt, akinek megcsillan a fekete íriszén az utcai világítás, vagy a Hold fénye. Emberként még én is féltem volna, főleg, ha ivás után kap el egy ilyen jó pillanatomban, és karmazsinvörös szempárt lát a fekete sziluettben...
A fülemet szívdobogás hangja ütötte meg, mire odakaptam a fejem. A következő sikátor elején két nő beszélgetett, jómódúak voltak, és füstölögtek akár egy gyárkémény. Nem ihattam meg őket, tudtam, így visszafojtottam a bennem tomboló szörnyeteget. Mindig ésszel választottam ki az áldozataimat, mert tisztában voltam azzal, hogy egy idő után feltűnne valakinek a hiányuk. Feltéve, ha olyan embert választok ki, aki valakinek is hiányozhat. Így próbáltam először szemmel és füllel megtalálni az áldozatot, és csak utána szaglással. Mert ha beleszagoltam, akkor már nincs visszaút.
Hirtelen egy vámpír édes illata csapta meg az orrom, közvetlenül mellőlem, és már éreztem is, ahogy hideg, márványsima tenyere a fedetlen vállamhoz ér. Ijedten kaptam oda a szemem, nem ismertem vámpírokat. A Volturiból sem. Ezért is lepett meg annyira a feketeköpönyeges szőke alak, akinek a szeme szintén feketén izzott. Arca, mint annyi fajtánkbelinek, nem egyszerűen szép volt, hanem maga a tökély, látszott, hogy emberként sem volt csúnya teremtés. Szőke haja össze vissza meredezett az égboltra, szakértő szeme gyakorlottan vizslatta a terepet ennivaló után. Hatalmas szemekkel meredtem rá.
-Mit eszünk ma? - kérdezte de pillantását csak akkor emelte rám, mikor már körülbelül fél perce válasz nélkül hagytam.
-Ki vagy Te? - kérdeztem elborzadva a hirtelen jött látogatómtól. Nagyjából úgy festhettünk, mint egy komédia két főszereplője, és a láthatatlan közönségnek most kellett volna felröhögnie...
-Demetri vagyok, és éhes. Szóval kajáljunk! - mosolygott, akár egy gyilkos az áldozata holtteste fölött, és már épp indult volna a kirittyentett nők felé, de még időben elkaptam a karját. Egymással szemben álltunk a háztetőn, az újra szakadó esőben, így a vadászat ma estére megint megnehezült, és komplikált feladat lett.
-Eszednél vagy? Ezek jómódúak, tuti, hogy holnap már észreveszik, hogy eltűntek. Reggelre őket fogja keresni a város. Keressünk valaki mást - szóltam rá erélyesen, mire csak zsiványan elmosolyodott.
-Jól áll az eső - kacsintott, majd az ellenkező irányba kezdett rohanni. Fejrázva néztem utána, majd ismét a várost kezdtem pásztázni, mikor megint mellettem termett.
-Mi van, te szórakozol? - kérdeztem, és komolyan egy vámpírkomédiában kezdtem érezni magam.
-Nem jösz kajálni? Én szerintem gyorsabban, és könnyebben találok valami drogos lotyót, míg te kivárod, hogy az a kettő elhúzza a csíkot, és az eső is elálljon - hadarta dallamosan.
-Miért, te miben vagy jobb? Ne...
-Nyomkövető vagyok, na gyere már! - ragadta meg a csuklómat, majd rohanni kezdett vonszolva maga után engem is. Bár élt bennem a menekülési vágy, mert biztos voltam benne, hogy valami nem stimmel a pasival, azért örültem, hogy nem kell kínkeservesen keresnem, és ő nyilván jobban megtalálja a drogosokat. Jobban szerettem a tiszta embervért, aki nem cigizett, vagy piált, esetleg drogozott az elmúlt pár órában, de azok, akik megtették, nagyobb eséllyel akadnak a hasznomra. Mert azok már úgyse hiányoznak senkinek.
Demetri a város másik végébe vezetett, a tengerpartra. Volt ott pár részeg, meg egy két incselkedő... köhm... "szolgáltató", akik épp hasznunkra voltak. Demetri először a részeg társaságra ugrott, kettőt el is kapott, egy elrohant, de míg én a két szőkeséggel foglalkoztam, addig ő visszahozta a szökevényt is, akinek csak a felét szívta ki, a másik felét meghagyta nekem. Mikor végeztünk megfogtuk a halottakat, és a tengerbe ugrottunk velük, és egy egy szikla alá elrejtve a holttesteket visszaúsztunk a felszínre, ahol immár tényleg elállt az eső, már a csillagokat is lehetett látni.
-Oké, akkor... - kezdtem, mikor a felszínre ugrottunk. - Hol a csapda? - kérdeztem a vérvörösen izzó szempárba merülve.
-Milyen csapda? - kérdezte, és pupillája kétszer akkorára nőtt a csodálkozástól.
-Egy Volturis nyomkövető éjnek évadján vadászni hív, és...
-Nincs semmilyen csapda, csak nem volt kedvem egyedül kajcsizni, Felix meg nem jött el velem. Ennyi a nagy történés - vont vállat lezserül, majd emberi tempóban kezdett sétálni a parton. - Na mi van nem jössz? - Egy pillanat alatt utolértem, és tartva a három lépést mellette kezdtem sétálni. - Még sosem láttalak erre - törte meg a csendet Demetri. Úgy tűnt vidám pofa, amolyan miért is ne legyek hülye, ha senki és semmi nem tehet bennem kárt? És láthatóan utálta a csendet. - Sőt, még a nevedet sem tudom.
-Alison vagyok - kuncogtam. - És tökéletes jóllaktam. A következő héten már nem kell vadásznom, az biztos - nyújtózkodtam, mintha csak nőni akarnék, de tökéletesen megvoltam elégedve a 170 centimmel. Egyel se kell több.
-Szép név. És miért nem találkoztam eddig kegyeddel? - kérdezte játékosan.
-Mert uraságod eddig csukva tartotta azt a mindenre kiképezett szemét - feletem mosolyogva, majd rohanni kezdtem, de elkapta a karom.
-Hová sietsz? És mikor vadászol legközelebb? - kérdezte kíváncsian.
-Nem tudom. De minden este kimegyek a városfalon túli szántásra. Ott nem talál rám senki. Ha gondolod gyere el.
Csak az orrát húzta. - Inkább a városkapuhoz menjünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése