10. fejezet - Örökvidám Vámpírlány

Alison szemszög

Nem akartam mutatni Dem előtt, mennyire féltem a Volturi látogatásától. Miután tekintetemet visszairányítottam a tévére, egyáltalán nem tudtam arra figyelni, egészen a hírekig.

-Seattle még mindig rettegésben! - jelentette be a következő hírt a bemondónő. Mindenki egy szempillantás alatt a nappaliba termett, csak Renesmee jött egy kicsit lassabban, de mire megjelent a diavetített kép a bemondónő feje mellett, már ő is Jake mellett állt. Dem a fejemhez állt, és a fotel háttámlájára könyökölt. - Az elmúlt pár rettegése, már kezdett úgy tűnni, hogy feloldódik, de ez nem így történt. Seattle lakói egyformán rettegnek; a gyilkos, ha valóban egy személyről van szó, akkor egyáltalán nem használ mintát. Egyaránt volt negyven éves nő, mint huszonéves fiú, fehér és afroamerikai személyek is megtalálhatók az áldozatok listáján. Utoljára tíz éve volt ilyen mértékű pusztítás Seattle-ben; az emberek nem tartják kizártnak, hogy az akkori gyilkos, vagy egy hátrahagyott utódja folytatja a jól megszervezett öldöklést. Sehol semmi nyom; egy hajszál, ujjlenyomat, vagy elhagyott gyilkos eszköz; sokszor a testek is a felismerhetetlenségig összeverve, vagy égetve fekszenek az út szélén, mintha meg se kísérelné elrejteni azokat. - A hátamon borzongás futott végig, és félelem csúszott fel a gerincemen. Belesimultam a fotelbe, ami Dem figyelmét sem kerülte el; tökéletesen látta mit akarok, és mit érzek, azt hiszem az arcomra volt írva a rettegés. Dem előrelépett a fotel mögül, és egy határozott mozdulattal az ölébe ültetett. - Eddig ebben a hónapban tizennyolc halottat találtak, és még kilenc ember holttestét keresik a hatóságok. Eddig, az öldöklés alatt harminkilenc ember halt meg, beleértve az előbb említett huszonhetet.

-Köszönjük, Amanda... - vette át a szót a stúdiós, mire Carlisle hatalmas sóhajjal kapcsolta ki a készüléket.

-Ez egyre rosszabb - sóhajtott elgyötört hangon.

-Akkor miért nem megyünk oda? - pattant fel Emmett.

-Emmett, ne légy hülye! - morogtam rá. - Azt se tudjuk hányan vannak.

-De hisz legutóbb láttuk, Als! - vágott vissza.

-És ha nem az összeset láttuk? Csak egy öregebb csoportot? Em, három újszülött hogy ülne már nyugodtan, ha egyszer ott lövöldöznek mellettük?! - vágott bele Edward aggódó hangon.

-Carlisle? - fordult a családfőhöz Emmett.

-Sajnálom, Edward, de ezúttal Emmettnek van igaza. Ki tudja? Ha Aro megtudja, hogy elmúlt a fenyegetés, talán helyben tartja Jane-t és a küldöttséget.

Demre néztem. Óckodtam ettől az egésztől, féltem, hogy visszanyeri a régi, Volturis mivoltját, és ezt nem akartam. Arról nem is beszélve, hogy baja eshet, nem csak neki, de a családnak is. Edward rámmosolygott, amit halványan viszonoztam. Akkor se jó ötlet - makacskodtam gondolatban Edwardnak címezve.

-Ne nekem mond, nem én találtam ki - motyogta nekem.

-Tudom. Ahw... - morogtam, majd felálltam Dem öléből, és kifelé vettem az irányt. Odakint megtámaszkodtam a korláton, és mélyet szippantottam a levegőből. A torkom izzani kezdett, akkor a tűzbe tartott vas, és úgyis éreztem, hogy lenyomtak egy fehéren izzó vasat a torkomon. Oldalra kaptam a fejem - alig három mérföldre jobbra egy csoport őz legelészett, a folyókanyarnál. Villámgyorsan Demnél termettem, és megragadva a kezét elkezdtem kifelé húzni. - Elmentünk vadászni! - kiáltottam hátra, azzal rohanni kezdtünk. Igaz még csak mélybordó volt a szemünk, de azért ideje átszokni állati vérre. Kéz a kézben rohantunk, és mivel a legrövidebb utat választottuk át kellett ugranunk a folyót, ami közel ötven méter széles volt. Valljuk be, Volterrában sok ilyet nem csináltam, és itt sem volt rá túlzottan szükségem, így szolgáltattam Demnek egy kis műsort. Elrugaszkodtam az egyik parton, és bár Dem előttem csinálta meg úgy, hogy tökéletesen landolt a túlparton, én képtelen voltam így megcsinálni. Bő száz méterre Demtől landoltam. Amikor odaért egy faágról ugrottam le, ahol fél kézzel lógtam. Demetri szakadt a nevetéstől.

-Nem vicces - csaptam hasba duzzogva, mikor mellém ért. Emberi léptekkel indultunk tovább, csendben nevetgélve. Átugrottunk egy két bokrot, és bár Dem feszült csendben nézte végig, hátha elrontom, ezeket azért még áttudtam ugrani. - Jól van, be lehet fogni - duzzogtam, mikor széles mosoly húzódott az arcára. Hosszú léptekkel indultam tovább, de két kar megakadályozott benne, amikor szorosan a derekamra fonódtak. Dem tökéletesen a hátamhoz simult, és kisimította a nyakamból a hajamat, és csókokat hintett a bőröm mindegy négyzetcentiméterére. Mosolyogva fészkeltem be magam az ölelésébe.

-Ajj, te...! - sóhajtott fel olyan halkan, hogy csak természetfeletti fülek hallhatták.

-Szeretlek - suttogtam, mikor jókedvünk csitulni látszott.

-Szeretlek - engedte ki mosolyogva a levegőt, és szembefordítva magával ajkait az enyémekre nyomta. Először csak sok apró csókot lehelt az ajkamra, majd mikor kezem végigcsúszott a mellkasán, egész a tarkójáig, akkor végre normálisan is megcsókolt. Nyelve bebocsátást kért az enyémhez, amit azonnal megkapott, és ki is használta, egy észbontó csók erejéig. Még a nevemet is elfelejtettem, mert egy másik név zakatolt a fejemben; az Övé. Dem. Dem. Dem. Demetri. Demetri. Demetri. Mikor elváltunk egymástól, kézen fogva rohantunk a őz csoport felé. Egy bokor mögött álltunk meg, épp takarásban. Egy pillanattal később rávetettük magunkat a két legnagyobbra, míg a másik nyolc elfutott. Mindegy, úgyis utolérjük - gondoltam, és felszakítva az állat bőrét, szívni kezdtem az éltető, fémes ízű forró vért. Éreztem, ahogy végigcsorog a torkomon, és kényeztetve cirógatja a torkomat. Mikor végeztünk a többi után indultunk, de útközben találtunk két pumát, és azoknak jobb illatuk volt, így arra mentünk rá. Ők még próbáltak küzdeni, karmoltak, és morogtak, de semmi esélyük nem volt. Dem ügyesebb volt; rajta egy karcolás sem esett, de nekem az a nyamvadt dög elszakította a pulcsim ujját. Mikor végeztünk ezekkel is, Demre néztem, és feltűrtem a pulcsim ujját, hogy ne lehessen látni a szakadást. Dem mosolyogva lépett hozzám, és ujját végighúzta a szám mellett.

-Véres maradtál - kuncogott, majd kézen fogva hazarohantunk. Szinte éreztem, hogy a vér lötyög a hasamban. Hazaérve elégedetten mosolyogtam, és míg Dem leült Emmel és Jazzel tévézni, addig én felmentem a szobánkba, megnézni a színét. Már megszáradt a festék, és hála annak, hogy Esme kiszellőztette a lakást, az undorító festékszag is eltűnt a lakásból. A szoba szép tágas volt; a falak alul kellemes homokbarna színűek voltak, ami úsztatva lassan átváltott élénk tengerkékbe, de a plafonnál már egész égszínkék volt, sőt a plafonra bárányfelhőket is festettek. Az egésznek olyan hatása volt, hogyha körbenéztünk a szobában, mintha végignéztünk volna egy kihalt tengerparton. Kellemes, és épp tökéletes. Ahogy visszaemlékeztem a választott bútorokba, színvilágilag, és stílusilag is beleillettek ebbe a képbe, amit nem csodálok, hisz Esméről, és Alice-ről van szó. A szoba ajtóval szemben lévő fala egy az egyben egy erdőre néző üvegfal volt, aminek a tetején ott várakozott a leengedésre váró, mindent eltakaró reluxa, és oldalt szépen összekötve a falhoz erősítve lógott a két méteres sötétkék bársonyfüggöny. Jobbra volt két ajtó, egymástól jókora távolságra - az egyik halványkék volt, a másik pedig halványbarna. A barna volt közelebb, így először odamentem. Ahogy benyitottam egy két személynek épp kényelmesen tágas gardrób szoba tárult elém, faltól falig szekrénnyel. A zárt ajtók mögött akasztós szekrények lapultak, de voltak polcsorok is, meg cipős részek, meg néhány fiók is volt. Két oldalon voltak; egyik gondolom Dem-é, a másik az enyém. Miután kijöttem a gardróbból, ahol amúgy az ajtóval szemben egy talajtól plafonig húzódó tükör állt. Amikor kiléptem a szobából, bezártam magam mögött az ajtót, majd kecsesen átsuhantam másik ajtóhoz, majd beléptem. Az egész fürdőszoba halványkék, és fehér színekben játszott. Tágas volt, és gyönyörű - épp, amit a Cullen családtól megszokhattunk. A fehér falicsempe kék pötyökkel - mint a fogkrémekben - a padlótól nyújtózott a plafon felé, és mintha a csempeoszlopok versenyeznének hogy ki ér magasabbra, rendezett alakzatban alkottak hullámvonalat. A fal halványkékben játszott, csak úgy, mint a plafon. Volt egy szennyestartó kosár, egy porszívó, és egyéb tisztasági eszközök, egy leengedhető reluxa mögött, a fal egyik "öblében", amit a reluxa tett egyenessé a fallal. Egy kis elkülönített részben volt a vécé, gondolom a látszat kedvéért. Az ajtó melletti fal mentén végig futott a pult, amiben benne volt a csap, felette pedig halványkéken átlátszó polcok sorakoztak. A pult alatt polcsorok sorakoztak, samponnal, tusfürdővel, és törölközőkkel... ilyenekkel. Még fürdősót is találtam. Voltak sminkek, fésők, ilyesmik, amik egy normális fürdőszobában vannak. Ezzel szemben volt egy hatalmas kád, amiben akár öten is elfértek volna, és jacuzzi-ként is lehet használni. Mellette volt egy hatalmas négyzet a falban, ami üvegből volt, de a homályos fajtából, így beengedte a fényt, de nem lehetett átlátni rajta. A kádat egy magas fal választotta el a zuhanyzótól, bár az a fal sem ért a plafonig. Az is elég tágas volt; kényelmes volt, mégsem volt túlméretezve. Ahogy innen is kiléptem, gondosan bezártam az ajtót, majd elhagyva az egész szobát, átmentem a jelenlegi "lakosztályunkba", és a komódra tett bőröndömhöz léptem, amiben a saját dolgaim, és az eddig itt vásárolt, jobban mondva jóformán kapott ruhadarabok voltak. Kis kutakodás után találtam egy fekete rövidnadrágot, amit mások a konditerembe vennének fel, meg egy bő fehér pólót, ami olyan nagy volt, hogy alig engedett valamit látni az apró nadrágból. Összefogtam a hajam, az egyik kedvenc kendőmet amit Rosalie választott nekem, a kezemre kötöttem, majd felvettem egy fehér bokazoknit, mert így volt teljes az összhatás. Soha nem voltam cicababa, de mindig ügyeltem arra, hogy ne vegyek egymáshoz két darabot, amik ütik egymást. Lesuhantam a lépcsőn, és levetődtem a kanapéra Dem mellé, és bekapcsolódtam a meccsbe, mikor a szemem sarkából láttam, hogy valami megmozdul odakint az erdőben. Valami fehér. Furcsán gyanakodva kezdtem méregetni az erdőt, de semmit nem láttam. A többiek látszólag nem vettek észre semmit, csupán Edward figyelte a reakcióimat az étkezőasztaltól.

Láttad? - kérdeztem gondolatban. Megrázta a fejét. - Pedig biztos vagyok benne, hogy volt ott valami - bizonygattam.

-Az, hogy a saját szememmel nem láttam, nem jelenti azt, hogy a gondolataidon keresztül sem láttam - felelte, mire rajtam kívül mindenki értetlenül nézett rá.

-Edward, mi történt? - kérdezte Bella aggódóan.

-Semmi komoly - vágtam rá.

-Már hogyne lenne komoly! - szállt vitába azonnal Edward. - Akármi lehet az, és egyikünk sem tud róla semmit, még Alice sem látta idegen vámpír közeledtét, és én sem hallok semmit! - érvelt Edward, és valljuk be; piszok jól csinálta. Mindenki meredten nézett rá.

A következő percben a fák takarásából körülbelül tizenöt vámpír lépett elő, és tökéletesen egyszerre lépdelve, egyre sötétedő köpenyben, mire ijedtemben felugrottam. A tömeg szinte siklott a föld felett, miközben a szememet Demre szegeztem, aki pillantásra sem méltatta őket; riadt szemeivel végig engem nézett. Egész a falig hátráltam, mikor az első ember elérte a verandát, és Carlisle eltüntette arcáról a félelmet, és kisétált az ajtón.

9. fejezet - Örökvidám Vámpírlány

-A Volturi...

Alice suttogása késként hasított a csendbe. Még Renesmee lélegzete is elakadt, mire egy pillanatra ránéztem: eddig az ő szívverése volt a támasz, ami a jelenben tartott, de így már nem maradt semmi, nemcsoda hamar feltűnt. Bella vígasz gyanánt átkarolta a vállát, mire Renesmee félve bújt anyja karjai közé. Valljuk be, még nem volt teljesen felnőtt, csak gyorsan fejlődik. Megértem, szívem szerint én is ezt tettem volna, csupán nekem ez nem lehetséges. E helyett inkább szorosabban simultam Dem oldalához, aki egy pillanatra rám tekintett: egyenlőre még karmazsinvörös tekintetében aggódást, és félelmet, valamint értetlenséget láttam. Átkarolt az egyik karjával, és nyugtatólag kezdte simogatni a hátam. Dem tudta mennyire rettegek a Volturitól, személyes tapasztalat... - gondoltam fanyarul, mire Edward szeme is rám villant. Egy pillanatra belenéztem aranyszín szemébe, és megvontam a vállam. Erre neveltek, ezt hallottam... - gondoltam magyarázat gyanánt, mire fanyar mosoly jelent meg az arcán, aztán Alice-re kapta a tekintetét.

-Alice, megosztanád velünk is, mit láttál? - kérdezte Esme kedvesen, amivel magára vállalta a jéggé fagyott csend megtörését.

-Ide jönnek Seattle-be, de jön velük valaki új is, akit eddig még nem láttam... Nem tudom ki lehet ez - mondta Alice, és talán most először láttam komolyan beszélni, ahogy Emmettet is. Alice szeme egy pillanatra Demre siklott, de aztán rájött a kapcsolat hiányra, így Edward felé fordult.

-Én sem ismerem - fújtatott Edward, én pedig nem bírtam a kíváncsiságommal, belelestem a gondolataikba. Ismerős fiú volt... bár fogalmam sem volt mire képes.

-Nekem rémlik az arca... - Dem értetlen pillantására magyarázni kezdtem. - Ott volt a trónteremben, amikor Aro beszélni akart velem. - Dem minden porcikája megfeszült. Arcára simítottam a tenyerem, és megmutattam neki a fiú arcát. Egy pillanat múlva Dem felszisszent.

-Ő volt az utolsó, aki csatlakozott... - morogta. - A neve Brad. Már ötven éves is elmúlt, alig volt tizenhat mikor átváltozott. Érintéssel képességeket másol. Aro nem engedte, hogy bárki hozzáérjen, mármint megfogja a kezét, mert csak akkor másolja le a képességet. Kézrázással. De ő kezet rázott vele, sőt még Jane is. Senki másnak nem engedték.

Megnyugodtam, hogy Dem legalább nem ért hozzá.

-De nem tudom, mennyire képes fejlődni, nem tudom, milyen érintkezésre tudja terjeszteni ezt az egészet... - gondolkodott el Dem.

-Ha kézrázással képes rá, előbb - utóbb meg fogja tanulni érintés után lemásolni a képességeket. Nem csak Alice-t, vagy Edwardot kell tőle biztos távolságba tartanunk, de legjobban most Alisont kell védenünk tőle - szólalt fel Carlisle. - Elvégre ő képes mindenre, még ha nem is próbált még mindent - mosolygott rám kedvesen, amit akarva-akaratlanul is viszonoztam. - Jasper, és Renesmee annyira nem lenne számára nagy fegyver, esetleg Jasper... de azzal sem menne sokra. Ha idejönnek, és Aro tudja Alison képességeit, te leszel a fő célpont, hogy megérintsen - nézett rám Carlisle. Dem szorosabban ölelt magához, mire én a karjára tettem a kezem, a másik karommal a derekát fontam át.

-Alice! - szóltam, mire a gyönyörű törpe szeme kérdőn villant rám. Edward felkuncogott. - Mikor jönnek? És miért? - kérdeztem a legfontosabbat.

-Úgy egy hét múlva itt vannak. Seattle-be jönnek, de ha már itt vannak, akkor eljönnek ide is.

-Aro a küldöttségbe állította be Bradet Dem helyére - szólalt meg Edward, mire éreztem, hogy Dem keze ökölbe szorul a derekamon. Nyugtatólag simítottam végig párszor a karján, mire lassan, és szinte már fájdalmasan szétnyílt a tenyere. Felpillantottam rá: szeme elfeketedett a méregtől, és aggódástól.

-Bízik abban, hogy a lehető legtöbb emberrel lesz képes kapcsolatot teremteni - gondolkodott el Carlisle. - Rendben. Egyenlőre nem tehetünk semmit, amíg támadást nem szerveznek.

-Azért majd szólok Jake-nek, mielőtt idejönnek. Seth is itt akar majd lenni szerintem - mondta félénken Renesmee.

-Rendben. De most inkább térjünk vissza az életünkhöz! - tanácsolta Carlisle.Már mindenki szét akart szóródni, mikor Esme megszólalt.

-Alice, drágám, valamit be akartál jelenteni - szólalt meg kedvesen.

-Oh, igen, hát persze! - kapott észbe Alice, mire elnevettem magam. - Oké, srácok, figyelem! - állt meg újból a szoba közepén, újból vigyorogva. - Alison és Dem eldöntötték, hogy - a meggyőzőképességem hatására - de csatlakoznak hozzánk! - ujjongott. Kijelentését először döbbent csend követte, majd Esme szélsebesen mellettem termett, és megölelt. Kedvesen, jóformán már anyai szeretettel mosolygott rám, majd Demet is megölelte. Emmett megpörgetett, majd kezet rázott Demmel, míg a többiekkel is megöleltük egymást. Alice meg persze teljesen bezsongott, és miután elrángatott Demtől, Esme dolgozószobájába mentünk hárman, mert Alice-nek meggyőződése volt, hogy még ma el kell kezdeni megcsinálni a szobánkat.

-Nekem tetszik az a szoba, ahol most...

-Ne butáskodj már! - intett le Alice. - Nem lakhattok egy vendégszobában! - morrant rám, mire Esme bocsánatkérőn pislantott rám.

-Oké, de akkor is, Demnek is látnia kell a terveket... - kezdtem újra, mikor Alice megsemmisítő pillantást küldött felém.

-Imádni fogja! - jelentette ki, majd eltáncolt a szoba másik végébe valamiért. Én csak vártam, hogy elkészüljenek, nem akartam megzavarni a mesteri munkát. Körülnéztem az ízlésesen berendezett szobában, ahol leginkább a kék és árnyalatai uralkodtak. Az északi fal, mint szinte mindenhol itt is egy az egyben üvögből volt, panoráma kilátást nyújtva a gyönyörű erdőre. Kis idő elteltével hallottam, hogy odalent vége a kosár meccsnek, majd lépteket hallottam a lépcsőn, és még mielőtt kopogtak volna, Alice szabad utat engedett a látogatónak.

-Hogy álltok? - kérdezte, és mellém lépve átkarolta a derekam. - Tyű! Ez elképesztő! - nézett tágra nyílt szemekkel a papírokra, mire nekem is meg kellett csodálnom az alkotást. Tényleg hihetetlenül jól nézett ki.

-Épp kész, és köszönjük! - mosolygott Esme. - Gyertek, kedveseim, meg kell vennünk a bútorokat! - pattant fel, azzal ott sem volt.

-De mié... - kezdtem, de Dem befogta a szám.

-Nem szeretném ha egy kérdés lenne a veszted - suttogta a fülembe.

-Hát jó... - morgolódtam, majd összefűzve az ujjainkat Alice-ék után indultunk. Beültünk a ház előtt parkoló fekete dzsipbe, és elindultunk Port Angelesbe.

***

Húsz perc őrült kocsikázással, öt óra vásárlással, és nyolc boltal később újra kocsiba szálltunk. Mióta vámpír lettem, most először éreztem magam először fáradtnak. Persze nem álmos voltam, csupán úgy éreztem ez a nap sosem fog véget érni, és már belegondolni is fárasztó volt. Hatalmas sóhajjal dőltem Dem vállának, aki elmosolyodva kezdte simogatni a hátam. Arcát a fejemre támasztotta, és időnként bele bele szólt a beszélgetésbe.

Demetri szemszög

Mire visszaértünk friss festékszag terjengett a házban, ami szinte marrta az orrom, így undorodva megráztam a fejem. Alison csak nevetett rajtam.

-Minek van festékszaga? - kérdeztem.

-A szobátoknak! - jelentette ki Bella.

-Mi van? - hőkölt hátra Als.

-Szerinted Alice milyen gyorsan akar túlesni a szobátok elkészítésén? Nehogy azt hidd, hogy sokáig fogtok a vendégszobában dekkolni! - szólt közbe Em.

-Uhh, oké.

Levettük a napszemüveget, ami a -egyenlőre- vörös íriszeink miatt kellett, majd az asztalra dobva elhelyezkedtünk a nappaliban. Kezdem elfogadni, hogy itt a nappali a családi élet centruma, mindig mindenki itt van, itt beszélik meg a dolgokat, a szobájuk csak egy menedék, ahová elmenekülhetnek... Als leült az egyik fotelbe, és lerúgva a cipőjét felhúzta a lábát, átfonta a térdét a karjával, és rátámasztotta az állát, szemét a tv-re szegezte. Nem tudom mit néztünk, az én gondolataim végig a Volturi körül forogtak, és kezdtem megérteni Als-t, miért retteg tőlük. Bár most nem láttam rajta semmit, ami arra utalt volna, hogy fél az elkövetkezendő egy héttől, és attól ami utána vár ránk, de valahogy bennem volt az, hogy mégiscsak retteg. Elvégre még nekem is időmbe tellett még rávettem, hogy nem kell tőlem félnie...

-Alice! - mentem oda a csöppséghez, aki intett, hogy kövessem, és betáncolt a konyhába. - Alice, csak a küldöttség jön? - A kis feketehajú vámpírlány arca elkomorult, tekintete üveges lett, majd komolyan rám nézett és bólintott.

-Aro nem is tud a látogatásról. Jane döntött úgy hogy ideje megnézni az eseményeket Seattle-ben, de nem értem miért, elvégre egy ideje csitulni látszik a dolog...

-De ha mi megnézzük mi történik, akkor nem lehet hogy Jane visszamegy? Elvégre utál potyára kijönni.

-Csak az a baj, Mr. Szuperszimat, hogy Jane rühell minket. Ha nem lenne Aro, állandó harcban állnánk a Volturival - jött be Emmett is a konyhába. Ez a név új volt. - El fog jönni, már csak azért is, mert akkor ide is eljöhet.

Eszembe jutottak a tíz éve történt dolgok, amikor az a vörös csinált újszülött sereget, és Jane nem engedte, hogy intézkedjünk.

Edward termett a konyhaajtóban.

-Tudtam, hogy a Volturi is benne van... - motyogta.

-De...

-Tudom, hogy nem te tehetsz róla. De Jane-t egyszer még megölöm - morogta, majd egy pillanatra elvesztette a fejét, és belevágott a falba, ahonnan lepotyogott a vakolat. Kinéztem a nappaliba, ahol Als ijedten nézett rám, mozdulatlanná dermedve a fotelból. Aztán belenéztem a szemébe, egy perceken keresztül csak néztük egymást. Le se vettük a szemünket egymásról, bámultunk arra, ami nélkül egyikünk se lenne képes élni: a másikra. *

*Stepheni Meyer

8. fejezet - Örökvidám Vámpírlány

Telihold és Volturi

Ahogy felszínre értem elképesztő látvány fogadott. Ott, ahol már leért a lábam a kavicsos talajra, onnantól még pár méteren át tartott a víz, míg végül akár a szabadstrandokon teljesen átadta a helyét a partnak. A folyó egy öt hat méteres sziklaszirten folyt, ami tőlem jobbra kanyarodva folytatódott, bele az árnyékos rengetegbe, míg előttem egy csodálatos kép fedte fel magát. Tőlem balra is folytatódott a sziklaszirt, egy hatalmas, bő ötszáz méteres ívet leírva egy félkört alkotva körbeölelte az apró teret. A talaj egy hatalmas sziklára emlékeztetett, sima volt, és hideg, sehol egy kis fű, vagy homok, esetleg kavics. A szirt, ahol a folyó folyt, és a szirt, ami körbeölelte az apró rejtekünket, felül egy szinte tökéletes kört, jobban mondva félkört leírva mutatta meg az eget. Oldalt, végig a szirt mentén egy természetes pad szerű valami volt, ami akár tökéletes fekhelyként is szolgálhatott volna. Éppen az ég alatt volt egy kristálytiszta vizű medence, ami összezárult ott, ahol a szárazföldi út még járható lett volna, de rá kellett ébrednem, hogy az erdő ott kezdődik, és olyan nagy a növényzet, hogy nem valószínű hogy innen ki lehetne jutni arra is. A medencét apró sziklák ölelték körül, és lent a víz alatt, volt egy két szikla, amire akár rá is ülhettünk volna.

-Ez... Itt... hogy... mikor... te? - makogtam, de azt hiszem értette mire akartam kilyukadni, mert bólintott. Mosolyogva egyik kezével átkarolta a derekam, és magyarázni kezdett.

-Amikor idejöttünk, a második nap emlékszel? Éjszaka azt mondtam eljövök egyet sétálni, míg te Alice-el voltál. Akkor találtam rá erre. Azóta se tudom, hogy csináltam, csak rábukkantam. Aznap éjjel épp telihold volt, és képzeld: a telihold pont éjfélkor épp a medence fölött van. Természetes világítás - kuncogott a fülembe, majd nyomott egy puszit a hajamba. - Tetszik?

-Dem, ez elképesztő! - ugrottam a nyakába. Szorosan öleltük egymást, majd egy idő után teljesen rácsimapszkodtam, és felemeltem a lábamat is. Dem kuncogva tartott még szorosabban.

-Tetszik?

-Tetszik- e? Tetszik - e? Hogy tetszik -e ? - kérdeztem hitetlenkedve. Bólintott. - Tetszik e? - kérdeztem belenyugvóan saját magamtól, mire felröhögött, de én a szájára téve a kezem elhallgatattam. - Nem, nem tetszik. - Dem elég meredeken, sőt kicsit talán szomorkásan meredt rám. - Imádom! - nyugtattam meg, mire mosolyogva megpörgetett.

-Te bolond! - nevetett.

-El sem tudom mondani, mennyire tetszik!

-Hát mutasd meg! - vágta rá habozás nélkül. Mióta Bellával gyakoroltunk, azóta Dem rendszerint azzal jön, hogy mutassak neki valamit. Élvezte, mikor a Nessie képességét használtam rajta, így mikor én nem voltam hajlandó, gyakorta töltötte az idejét Nessie-vel. Erre mit mondott Emmett? Szerintem ki lehet találni. "Én a helyedbe kezdenék féltékenykedni, Nessie elég jól néz ki, és Jake sincs itt. Dem pedig olyan nagyon élvezi ezt a képességet..." - gúnyolódott, mire tarkón vágtam. Mosolyogva összefontam az ujjainkat, és megmutattam az összes érzést, ami bennem kavargott. Dem a semmibe révedő tekintettel állta végig a diavetítést. Mikor végeztem el akartam húzni a kezem, hogy jobban körülnézhessek, de Dem megszorította az ujjaimat, és ezúttal ő mutatta meg nekem, mennyire boldog. Lehengerlő volt, komolyan. Hirtelen szakadtak a nyakamba Dem érzései, meg a sajátaim, így egy pillanatra megremegett a térdem, mire Dem elengedte a kezem, és átkarolva a vállam magához rántott. - Héé, minden rendben? - kérdezte.

-Persze. Gyere ide - húztam a természet alkotta pad felé, majd elfeküdve rajta magam fölé húztam, és csókolni kezdtem. Ajka gyengéden cirógatta az enyémet, miközben óvatosan fölém tornyosult. Egyik kezemmel a hajába túrtam, másikat végighúztam a nyakán, majd a mellkasán, végül becsúsztattam a pólója alá, és kidolgozott hasát kezdtem cirógatni, mire felmordult. Ő közben végigsimított az oldalamon, majd a combomat kezdte simogatni. - Eddig miért nem szóltál erről a helyről? - kérdeztem, mikor elszakadtunk egymástól.

-Mert ma éjjel is telihold van - mosolygott végigsimítva az arcomon.

-Komolyan? - csillant fel a szemem.

-Igen, de szeretném megbeszélni ezt az egészet, még éjfél előtt - mondta komolyan, majd a következő pillanatban már előttem ült. Lassan én is felültem, és mellécsusszantam.

-Hát persze - motyogtam. - Te... mit gondolsz? - kérdeztem pár perc hallgatás után.

-Nem tudom. Szeretném ha neked jó lenne - felelte. - Ezzel is megbírkózom.

-Muszáj mindent az én kezembe adnod? Tudod, hogy hogy érzek ezzel kapcsolatban! Dem, túl sokat adsz, én pedig nem tudom viszonozni!

-Szeretsz? - kérdezte komolyan megállva velem szemben. Felálltam és mélyen a szemébe néztem.

-Tudod, hogy igen! Szeretlek! - suttogtam.

-Nekem ennyi elég - mondta, és vámpírgyorsasággal körbeölelt. - Enyém vagy, itt vagy, biztonságban vagy és szeretsz. Nekem mindegy hogy hol, vagy mivel táplálkozunk!

-Biztos?

-Teljesen.

-Vétó jogod van, ugye tudod? - kérdeztem.

-Tudom - felelte.

-Itt akarok maradni - suttogtam erőtlenül, és rábíztam magam. Arcom a mellkasába rejtettem, féltem a reakciójától.

-Akkor beszélünk Cullenékkel - felelte. Hangjából egy elnéző, sőt talán reményteljes mosolyt hallottam ki, amit nem tudtam mire vélni. Felnéztem, de a szemében csak boldog csillogást láttam.

-Nem gond?

-Ha itt boldog vagy, akkor maradunk.

-Utálom, mikor ezt csinálod - morgolódtam, majd arcomat ismét a pólójába rejtettem.

Ezek után az elkövetkezendő néhány órát békében töltöttük el, egyre szenvedélyesebb csókokat lehelve egymás ajkára, amik végül csókcsatába fajultak. Éjfélkor azonban a Hold megállt a víz fölött, ezüstös csillogással bevonva azt, és az egész teret. Demetrire pillantottam: arcán meg meg csillant a víz által visszavert ezüstsugár, gyönyörű maszkba vonva amúgy is gyönyörű arcát. Elállt a lélegzetem, és nem bírtam ki, hogy ne másszak be a kellemesen meleg vízbe.

***

Demetri átkarolta a vállam, én pedig az ő derekát öleltem, míg másik kezemmel összefontam az ujjaimat a nyakamban lévő kezével. Lassan andalogtunk a Cullen ház felé, de ahogy száz méteres körzetbe értünk, Alice kirontott a bejárati ajtón, és egy pillanattal később a nyakamba borulva szó szerint letarolt. Nevetve feküdtem el a földön, magamhoz ölelve a vámpírcsöppséget.

-Tudtam, tudtam, tudtam, tudtam, tudtam, tudtam! - szajkózta.

-Jól van Alice, tudtuk, hogy te tudni fogod - mosolyogtam rá. Mikor mindketten felálltunk Alice Dem nyakát is megszorongatta, majd berohant bejelenteni a többieknek.

-Hahó! Képz... - kezdte, de itt megállt az ugrándozásban, és csendben meredt a semmibe. Jobban mondva a jövőbe. Demmel összenéztünk, majd mint mindenki, mi is az apróságra szegeztük a tekintetünket. Jasper mellé sietett, és megfogta a kezét, majd leültette a kanapéra. Feszült csend várta a folytatást, az egyetlen hang, ami megtörte a csendet Nessie lélegzése, és a szívdobogása volt. De ez olyan halk, és elhanyagolható hang volt, Alice hangja mellett...

-A Volturi...

7. fejezet - Örökvidám Vámpírlány

-Alice! - morogtam. Naná, hogy mindent elmondott Demetrinek, amiről beszéltünk.

-Alison! Te is megmondtad volna neki, én csak felgyorsítottam a tempót - vágta rá Alice.

-Na ja. Csak mondjuk még én se gondoltam át - vágtam rá morgolódva. Dem szeme ide oda cikázott kettőnk között, míg a család többi tagja inkább kimaradt a dologból.

-Na jó. Most lesz időtök átgondolni a dolgokat! - vágta rá Alice, majd visszatért kedvenc elfoglaltságához. Divatmagazinokat lapozgatni. Félve pillantottam Demre - arca kifejezéstelen volt, és elgondolkodó. Végül rám emelte pillantását. Ugyanolyan semleges volt mint az arca. Felém nyújtotta a kezét, én pedig összekulcsoltam az ujjainkat, majd a következő pillanatban futásnak eredtünk a kedvenc kistisztásunk felé. Pár perc alatt odaértünk.

-Te mit gondolsz róla? - kérdezte kedvesen, pár perc csendes, céltalan bolyongás után a kissziklák között. Én megkövülve álltam ott egyhelyben.

-Nem tudom. Alig valamivel azelőtt beszéltünk róla, mielőtt megjöttetek, időm sem volt gondolkodni rajta - feleltem a valósághoz híven.

-És mikor Cullen kisasszony kérdezgette róla Kegyedet... Mi volt a válasz? - kérdezte huncut mosollyal.

-A kisasszony ugyan megpróbált rávenni a saját igazára, ám én először a kedvesemmel óhajtottam tárgyalni. Elhagyta értem régi életét, ennyi talán illendő lenne cserébe - suttogtam sokat mondó pillantással.

-Ez igazán kedves Kegyedtől.... - suttogta elgondolkodóan.

-Ugyan... A természetemből fakad - kuncogtam. - Maga mit szól hozzá Kedvesem? - kérdeztem végigsimítva az arcán.

-Közelsége megbódítja eme délceg ifjat, gondolkozni képtelen - felelte a fülembe suttogva, majd összefonva az ujjainkat a nyakamra hintett édes csókokat.

-Akarja e az ifjú, hogy jómagam megtartsam a tisztes távolságot... vagy akár attól többet? Oh, Uram, ne kérjen ily gyalázatos tettet, gyenge lelkem belehasadna.

-Ez esetben nincs mit tenni, semmi pénzért nem tenném kockára, drága Hölgyem lelki békéjét.

-Köszönöm - kuncogtam.

-Ugyan... A természetemből fakad - idézte előbbi szavaimat, majd mosolyogva folytatta a csókáradatot.

-Mily nemes lelke lehet az Úrnak, ha egy ilyen gyarló hajadon lelkére is képes tekintettel lenni? Elképesztő... Ritka kincs az ilyen - sóhajtottam.

-Ön mégis kifogott egy ilyen kincset - felelte.

-Úgy gondolja?

-Kisasszony! A világ bármely kincséért meg nem sérteném, de Ön túl naív lélek. Én az ilyesmit nem gondolom. Én tudom - felelte.

-Nem vagyok én olyan mimóza-lélek, hogy ilyesmin megsértődjek, Uram - feleltem. - És naív sem vagyok. Csupán szeretek a realitások biztos talaján maradni.

-Ez esetben nincs miért aggódnia, Hölgyem - vágta ki magát vigyáz állásba. - Bármely katona képes lenne versengeni Kegyed szívéért, ...

-... A gond csupán az, hogy az én szívem már egy katonáé. Egy délceg, jóvágású katonáé - vágtam közbe ravasz kifejezéssel az arcomon, majd lassú körözésbe kezdtem Dem körül.

-Kegyed hajlandó lenne elárulni, a szerencsés katona nevét? - tudakolta óvatosan.

-Az egyenlőre maradjon titok - feleltem. Macska egér játékunk új irányt vett, itt már én voltam a macska.

-Mily próbát kell kiállnom, Kegyed szívéért? - kérdezte hősiesen.

-Csupán egyetlen próba van, katona - álltam meg Dem előtt, és mélyen, parancsolóan néztem a vörös íriszekbe. - Mondja meg szívem választottja nevét - kértem.

-Találgatni szabad e? - kérdezte.

-Sajnálom, katona. A választ tudni kell. Szeretem, ha egy férfi határozott. És férfias. - Demetri erre a kijelentésre, csak halkan felmordult.

-Sajnálom, Hölgyem, de erre a kérdésre csak Kegyed adhat választ - csóválta a fejét szomorúan.

-Hmm... Kár - sóhajtottam teátrálisan. Megfordultam, és tudva, hogy még nincs vége, lassú, unalmasan lassú léptekkel indultam meg a tisztás széle felé. Hallottam, ahogy Dem térdre esik, majd felkiállt:

-Oh, Hölgyem, kérem adja meg a választ, vagy egy újabb próbát! Kiállok én bármit... ha eme gyönyörű hajadon szerelme a tét - nézett rám csillogó szemekel.

-Úgy gondolja képes bármilyen próbát kiállni? - kérdeztem incselkedve.

-Bármit - hangsúlyozta.

-Feltéve, ha szerelmem a tét? - kérdeztem vissza, csakhogy húzzam az időt.

-Feltéve, ha Kegyed szerelme a tét - jött a határozott válasz. Leereszkedtem hozzá, két ujjam közé fogtam az állát, és olyan közel hajoltam hozzá, hogy ajka szinte súrolta az enyémet.

-Sajnálom - suttogtam lehellethalkan. - Az én szívem, a legbátrabb katonát illeti - mondtam, majd választ sem várva ajkaira nyomtam az enyémet.

Ajka lágyan becézgette az enyémet, miközben lassan két lábra állt.

-Már meg tudja mondani a katona nevét? - kérdeztem két csók között.

-Sajnálom - rázta a fejét, majd újra megcsókolt.

-Akkor segítek - markoltam meg az oldalán a pólót, majd egy rövid csók után a füléhez hajolva suttogtam: - Mutatkozzon be, katona - kértem lágyan.

-Demetri - suttogta percekkel később, majd olyan szenvedéllyel csókolt meg, mint talán még soha. Keze a hátamra siklott, majd lágyan érintve a pólóm alatt a bőrömet érzékien simogatni kezdett. Egyik kezemmel a hajába túrtam, míg a másikat a mellkasán pihentettem.

-Talán ideje hazatérnünk - néztem az égre, ahol a felhők épp úgy úsztak, hogy kihagyták a Napot, így az szabadon csiszolt minket érzékeny gyémántá.

-Talán - nézett rám csibészen félmosollyal. - Vagy mutatok egy jobb helyet, ahová nem ér el a napfény. És legalább akkora, és olyan jó mint ez. Ha nem jobb - kuncogott, majd lopott még egy csókot, és kézenfogva rohanni kezdett. Végigfutottunk a folyón a határnak ezen az oldalán, majd egy vízeséshez értünk. A folyó Cullenék felöli oldalán egy tisztás terült el, ami jó messze esett minden kitaposott úttól, így szabadon csilloghattunk kedvünkre, nem fenyegetett az a veszély, hogy valaki meglát. A vízzuhatag olyan öt-hat méterről, egy sziklaszirtről zúdult le, őrült robajjal, mégis lágyan, és onanntól a lágy lejtésű medrében, szépen, csendesen folyt tovább. A folyó víze elképesztően tiszta volt - láttam a túloldali árnyékban lévő fák tükörképét, ezen az oldalon a szép, harmattól csillogó térdig érő zöld fű, és a közé vegyülő virágok tükörképét, míg a part mellett akár a patak alján lapuló köveket is láttam. Beljebb, a patak közepén, egyre lefelé haladva csak a sötétség tárult a szemem elé - eszméletlen mély lehet. A kis tisztáson a fűben sárga és lila virágok váltakoztak, és a lágy szellőben úgy ringott, mint a hullámzó tenger. A fű zöldjéből egy szikla emelkedett ki - elég nagy volt ahhoz, hogy ne érjen le a lábam, és el tudjak rajta feküdni, de nem mondanám egy hű de nagy sziklának. Éppen tökeletes volt.

-Jézusom, ez... Ez gyönyörű - borultam Demetri nyakába. Izmos karjait szorosan fonta a derekam köré, mint aki fél hogy elveszít. Arcát a hajamba fúrta, és mély levegőt vett, majd halkan kiengedte:

-Reméltem, hogy tetszeni fog - suttogta. - De még nincs vége.

-Jesszus, mi van még? - kérdeztem lázasan csillogó szemekkel.

-Gyere - fogta meg a kezem. A folyó széléhez lépve ledobta a pólóját, és kibújt a cipőjéből, majd egy gyors, ruganyos mozdulattal a vízbe ugrott. Én csak a cipőmet, és az ingemet dobtam le, de a spagettipántos felsőmet inkább magamon hagytam. Utána ugrottam, és a szép tiszta vízben tisztán láttam, ahogy előreúszott, majd a vízesés után eltűnt. Ami odafent várt, egyszerűen hihetetlen volt....

6. fejezet - Örökvidám Vámpírlány

A Cullenéknél töltött hetek alatt nagyon összebarátkoztam a társasággal. A család legnagyobb meglepetésére Rosalie is nagyon könnyen elfogadott, mire Carlisle eszébe jutott, hogy talán az egyik nem befolyásolható képességem, abban nyilvánul meg, hogy mindenki szeret. Hogy mindenkivel képes vagyok kapcsolatot teremteni, és szépen ápolni is azt. Esme ragaszkodott hozzá, hogy az egyik vendégszobát Dem-mel használjuk, amíg nem megyünk el innen, így volt hová elvonulnunk, ha nem vágytunk társaságra, csakis egymásra. Egyébként a ház elképesztő. Csak az a szoba a fürdővel együtt, amit mi kaptunk, nagyobb, mint a régi lakásom Volterrában. Mint a ház minden szobájában, itt is a hideg, de barátságos színek voltak előtérbe helyezve, mint például a bézs, vagy éppen a fehér, és törtfehér. Ám ebben a szobában a halvány levendula volt a fő motívum, és arra a falra, ami nem volt teljesen üveg, még faltetkóval rá is raktak egy kis virág mintát, ami ezüstösen csillogva szépen tükröződött.

Ezalatt a pár hét alatt mindenki múltját, emberi énjét, és átváltozását sikerült megismernem, és feltérképeznem a mostani lehetőségeket.

Az utóbbi időben, nem történt semmi furcsaság Seattle környékén, így megnyugodhattam afelöl, hogy Dem nem megy arra újra.

-Lii! - szólt Alice kissé hangosabban a nappaliban, hogy tudjam, nem rólam van szó, hanem nekem szólt. Ezt a roppant mód idegesítő becenevet ő adta nekem, mondván ez annyira illik hozzám. Demetri hamar átvette a név használatát, de időnként Als-nek, vagy Lis-nek is szólít. Az Als-t, még úgy ahogy szeretem is, de Listől falra mászok.

Felpattantam az ágyról, majd szélsebesen a nappaliba siettem.

-Igen? - huppantam le Alice mellé. Csak ketten voltunk otthon. Dem, Edward, Emmett, és Jazz elmentek baseball-ozni, mert viharra áll a dolog, míg Rosalie, Bella, és Esme vásárolni mentek, Carlisle a kórházban van, Nessie pedig La Pushba ment a farkasokhoz. Na igen. A farkasok. Egy két farkas először kissé kedvetlenül, sőt mogorván fogadta, hogy egy időre újabb két vámpír érkezett, de mivel Bella és én sokat gyakoroltunk, hogy uraljam az összes erőmet, így rajtuk már könnyedén bevetettem a szerethetőségemet, így hamar elfogadtak, onnan már csak egy lépés volt, hogy Dem-et is megszeressék. Jake-kel is sikerült megkedveltetni magunkat, míg Seth, aki mint kiderült Jacobon kívül a Cullenékhez legközelebb álló farkas, egyből elfogadott, és kicsattanó örömmel kezelt minket régi barátjaként.

-Lii, gondoltál már arra, hogy vegetáriánus légy?

-Mármint olyan, mint ti? - vontam fel a szemöldököm.

-Igen - felelte magabiztosan.

-Hát... Őszintén ez eddig nem jutott eszembe. De... Nem hiszem. Demetri-re is gondolnom kell.

-Nem hiszem, hogy ez Demet annyira megviselné.

-Majdnem kétszáz éve él embervéren.

-Kétszázból vond már le azt a huszonkettőt! - nézett rám Alice.

-Jó, akkor 178. Nem oszt nem szoroz, akkor is nagyon régen él így, nem kérhetem, hogy egyik napról a másikra változzon meg a kedvemért. Azt se kértem volna tőle soha, hogy hagyja ott a Volturit, elvégre 178 éve élt velük, aztán gondolt egyet és utánam jött. Szerinted kérhetem, hogy térjen át állatvérre?

-Alison! - morrant rám Alice. - Demetri már így is nagyon sokat változott melletted, és bár téged nem ismertelek előtte, de lehetséges, hogy ő is hatással volt Terád. Nem tudom. De azt tudom, hogy itt már mindenki, még Rose is megszeretett titeket, mert te még Demet is elfogadtattad velünk. Az erőd nélkül is. Mindenkinek nehezére esne elengedni TITEKET, így én csak annyit kérek, hogy gondolkozz el rajta. Demetri szeret téged, és biztos vagyok benne, hogy ha arra kérnéd, könnyen megadná magát.

-De én nem akarom rávenni őt, Alice! Alice, te azok után, hogy Jasper mit tett érted, képes lennél olyat kérni tőle, ami ilyen nehéz, és komoly döntés? - kérdeztem azonnal. Alice hebegett habogott pár pillanatig, majd megrázta a fejét.

-Csak gondolkozz el rajta, kérlek! - nézett hatalmasra nyílt, aranyszínű szemekkel az enyémbe. Megadóan felsóhajtottam, majd megígértem, hogy végiggondolom a dolgot. Visszamentem a szobánkba, és hatalmas sóhajjal elterültem a hatalmas franciaágyon. Egy teljes percig bámultam a plafont, majd halkan felmordulva szitkozódni kezdtem.

-Alice, utállak, ugye tudod? - mormogtam tudván, hogy úgyis halja. Halkan felkuncogott odalent, majd lapozott az éppen aktuális újságban.

-Imádom mikor morgolódsz - nevetett. Akár a szélcsengő lágy dallamai a nyári szellőben. És ezt annyira irigyeltem tőle...!

Pár perc múlva már cseperegni kezdett az eső, így - mivel Alice előre szólt nekik a pontos "kezdésről" - úgy sejtettem a fiúk megérkeztek, és nem is csalódtam, mert ahogy fülelni kezdtem, az odalenti harsány nevetések közül kihallottam az ajtó nyílását, majd csukódását. Emmett persze azonnal belelendült, ahogy leértem a lépcsőn.

-Uhh, Dem-cica, lehet hogy jobb lesz, ha felkötöd a gatyát, bár ha jobban belegondolok épp leengedni kéne! - röhögött, mire Edward értve a célzatos gondolataimat tarkóncsapta. - Héé! - kapta oda a kezét Em.

-Bocs, de már ketten is kérték - vont vállat, mire mi csak egy szúrós pillantást kaptunk. Odaléptem Demhez, aki az egyik kezével már már szokásból ölelte át a derekamat. De én inkább hozzápréselődve átöleltem mindkét kezemmel, arcomat a mellkasára hajtottam, így néztem a család szokásos kis dolgait. Emmett és Jazz valami meccset kezdtek nézni a tv-ben, Alice folytatta a divatlapok tanulmányozását, Edward pedig a zongorához telepedett le. Na igen, ahol mindenki hall mindent, ott nincs baj a hangerővel, vagy a zavaró tényezőjű cselekedetekkel. Edward halványan rám mosolygott, majd majd folytatta a zongorázást. Csakhamar befutottak Belláék is, felpakolva egy halom szatyorral, így mi jobbnak láttuk elvonulni a magunk csendes - már amennyire - kis zugunkba, de mielőtt felmentünk volna, Em utánunk szólt.

-Azért megtennétek, hogy egybehagyjátok a házat? Esme nagyon szereti, és már nekem is a szívemhez nőtt - kuncogott.

-Emmett! - morrant rá Rose, miközben tarkón vágta.

-Hogy engem ebbe a házba ma mindenki agyon akar vágni... - dözsölgette a nyakát Emmett fejrázva.

-Így jár aki pofázik! - nevettem jókedvűen, majd kézen ragadva Demet felrohantam a szobába. A szobába érve megvártam míg Dem becsukja maga mögött az ajtót, majd óvatosan nekilökve hozzásimulva csókolni kezdtem.

-Csak nem hiányoztam? - kérdezte lehellethalkan, mikor végre levakart magáról.

-Ennyire látszik? - kérdeztem vissza nevetgélve, majd hirtelen eszembe jutottak Alice mondatai, és ez az arcomra is kiülhetett.

-Baj van? - kérdezte Dem értetlenül.

-Mi? Ja, nem csak... Elgondolkodtam.

-Annyira, hogy szinte szétrobban a fejed a méregtől? - kérdezte komolytalanul.

-Nekem nem is robban szét a fejem a méregtől... Pff! - legyintettem gyenge színészi játékkal.

-Als - emelte fel a fejem Dem. - Mi a baj?

-Semmi! Kicsit felhúztam magam, de semmi több - legyintettem, majd figyelem elterelés gyanánt megcsókoltam. Na, az első alkalom, mikor nem jött be.

-Alison! - mordult fel, elhúzódva tőlem.

Mérgesen kifújtam a levegőt. - Alice, ismétlem: Utállak! - mondtam hangosabban, mire ismét felnevetett.

-Akkor megkérdezzük tőle - mosolyodott el győzelemittasként Dem, és lerohant. Én meg hagytam. Na ezt nem kellett volna.

5. fejezet - Örökvidám Vámpírlány

Seattle

-Demetri, a Volturi mennyit tud a Seattle-i eseményekről? - kérdezte Carlisle.

-Aro nem foglalkozik az ilyen kis dolgokkal, inkább a nagyobb eseményekre koncentrál. Jane viszont várni akar még, hátha haladnak egy kicsit az események - felelte Demetri.

-És hagyja, hogy ártatlan embereket öljenek meg, csak azért, mert valaki nem képes ellátni a feladatát? - csattant fel Bella. Nem igazán értettem miről van szó, így Demetri oldalához húzódva, csendben figyeltem.

-A Volturinál nem sok minden van rendben, ha Aro Jane kezébe adja az irányítást - felelte sötéten Demetri.

-Akkor úgy tűnik kénytelenek leszünk mi magunk körbe nézni - sóhajtotta Edward, mire Emmett arcára izgatott vigyor kúszott.

-Edward, azért nem kell elkapkodni a dolgokat. Először beszéljük meg az egészet - mondta Carlisle nyugodt hangon.

-Alison, gyere megmutatom hol a határ a farkasok és a mi területünk között - ragadott kézen Alice, és már rohantunk is. Az erdőben hol a fák között, hol egy hatalmas tisztáson rohantunk, hol a folyót ugrottuk át. Mikor elértünk az országúthoz Alice megtorpant. - Innen végig egyenesen a kanadai határig - mutatta az irányt.

-Értem. És... most ez hogy is van? Magyarázd csak el! - kuncogtam, mire Alice belém karolt, és emberi tempóban kezdtünk visszasétálni a ház felé.

-La Pushban az indiánsrácok a vámpírok hatására átalakulnak egy két méter magas undorító farkassá, hogy megvédjék a vérszívóktól az embereket. Mi egyezséget kötöttünk velünk, így egyikünk sem lépheti át ezt a határt, egészen addig míg a másik meg nem szegi a szerződést. Nem haraphatunk meg embert, de Bella átváltoztatásánál Jake engedélyt adott hogy megharapjuk, mert Jake a vérszerinti Alfa. És csak állatokat ölünk.

-Ahha. És... Jake akkor...

-Jake volt Bella legjobb barátja, aztán később bevésődött Nessie-be, így ők átléphetik a határt.

Miután mindent elmagyarázott futni kezdtünk vissza egyenesen a Cullen villáig, és már alig vártam, hogy Demetrihez érjek. Odabent viszont csak a lányokat, Jacobot, Jaspert, és Carlisle-t találtuk.

-Demetri? - kérdeztem zavartan.

-Elmentek Seattle-be, Edwardal, és Emmettel - felelte Esme. Megmerevedtem. Hárman mentek Isten tudja hány vámpír elé, és még csak nem is szólt.

-Alison! - morrant rám Alice. - Meg se próbáld! - Tudtam miről beszélt, ugyanis már elterveztem, hogy egy óvatlan pillanatban utánuk megyek. Képes vagyok a nyomkövetésre, csak meg kell próbálni. Nem is baj, hogy megkérdeztem, hogyan is kell megadni a módját...

-Már miért ne? Hárman mentek Isten tudja hány vámpír ellen, bele a látatlanba. Ki...

-Én tudom! Semmi bajuk sincs, és ha közeledne a baj, még idejében utánuk küldenék valakit, tudod jól! Nem csak Demetri van ott, hanem a két bátyám is! Ha kell magam megyek hozzájuk segítség gyanánt - vágta rá Alice.

-Alice, ismerek minden lehetséges erőt, hidd el, tudom, hogy van, aki ki tudja játszani a képességed - néztem mélyen topázszín szemébe. Egy pillanatra mintha megdöbbent volna határozott, magabiztos hangom hallatán, ahogy felfogta a szavak értelmét, de aztán rájött, nem szabad gyengének látszania, így felvette a kedves, műmájer mosolyt és magabiztosan közölte:

-Nincsenek lyukak a hatásteremen. Tökéletesen uralom a helyzetet.

-Akkor hát majd még látjuk egymást - intettem kissé gorombán, és már az országúton rohantam, mikor elhatároztam, hogy ezért később bocsánatot kérek. De nem most, és addig nem, míg nem győződtem meg afelöl, hogy igen, Demetri biztonságban van, és nem rohant bele a vesztébe.

Demetri szemszöge

Egy omladozó, bontásra ítélt ház tetejéről figyeltünk a szemben lévő sikátorban ücsörgő hármast. Újak voltak még, fogalmuk sem volt semmiről. Talán egy két hetesek lehettek nem több, csoda volt, hogy nem rendeztek mészárlást a városban. Meglepően nyugodtan ültek ott, miközben az emberek a péntek esti nyüzsit fojtatták, mit sem érezve a közelgő veszélyből. Mert a veszély az jött, és ott volt, és létezett - kérdés volt, hogy mikor csap le.

A figyelmemet végképp az ottaniak kötötték le, és olyan halkan beszéltek, ha beszéltek, hogy a nagy zsivajban egyikünk sem hallotta őket, éppen ezért minden idegszálammal azon voltam, hogy valamit kihámozzak az ott történtekből. Mert kizárt, hogy három ilyen fiatal vámpír, péntek este, a város közepén, ilyen nyugodtan ücsörögjön. Az nem létezik. Éppen ezért nem volt meglepő, hogy egyszercsak egy meglepő személy érkezése zavarta meg a feszült figyelemmel járó csendet. Abban a pillanatban, ahogy egy kéz ért a vállamhoz, és szorosan mellém húzódott egy ... valaki, megfordultam, majd visszatérve a jelenbe, meglepetten meredtem Rá.

-Hát te? - kérdeztem szaggatottan. Reméltem, hogy nem jön utánunk, mert ha őszinte akartam lenni, akkor tényleg, valahol számítottam rá, kinéztem belőle, hogy megcsinálja. Nem szóltam neki, így a szemében csillogó felháborodás jogos volt.

-Gondoltad, hogy hagyom...

-Ezt később megbeszélitek, de nem hiszem, hogy ezt el kéne szalasztanod, Kopókám - bökött balra a fejével Emmett, mire odavillant a pillantásom. Elengedtem Alison derekát, és csak a feladatra koncentráltam. Az utca túloldalán egy vámpírsrác sétált napszemüvegben, és kapucniban. Egy egy embert jelentősen megnézett magának, mire felmorrantam: nem engedem, hogy újakat változtasson át, mikor a sajátjait sem tudja kezelni. Abból nem eszik, azt nem engedem. Ha a Volturi idejön, mi nem lehetünk itt, és Alice és Alison még együtt sem biztos, hogy képesek átlátni mindenki döntéseit. Ahhoz túl sokan vannak. Halk felmordulásomra nem igazán figyeltek fel, így lopva Alisonra pillantottam: meglepő rutinnal figyelt minden apró mozzanatra, ami történik, és amire figyelhet, akár a vadász az áldozatát, szinte lehetetlen volt kizökkenteni a támadó pozíciójából. Emmett, és én majd félmétert ugrottunk, mikor eldördült odalent egy pisztoly, és értetlenül álltunk az események előtt, de Alison és Edward sokatmondó pillantással fordultak egymás felé, és mintha megsüketültek volna, nem is vették figyelembe az odalent vérengző emberkavalkádot. Ám amikor a vér szaga megcsapta az orromat, aggódóan pillantottam ismét Rá - ez már hatásos volt, arca meg meg rándult, keze ökölbe szorult.

-Edward! Te úgyis vágod mi folyik itt, én elviszem Alisont innen, mielőtt...

-Nem! - morrant fel. - Majd én... Nem kellett volna ide jönnöm. Maradj, én... addig majd elleszek.

-Alison, Demetri sem mondott még le soha egy percre sem az embervérről, ugyanolyan veszélyes itt maradnia, mint neked.

-Én azért valamivel gyakorlottabb vagyok, a magam kétszáz évével, mint Alison, a szerény két évével - vetettem cinkos mosolyt Alisonra, de azonnal el is komorultam. Levegőt nem vett, arcára pokoli kín ült, feketén izzó szemébe meredve sem láttam mást.

-Demetri, menjetek, mind a ketten! - csattant fel Edward, mire morcosan felsóhajtottam, és húzni kezdtem Alisont.

Szabálytalan alakzatban ugráltunk egyik háztetőről a másikra, egészen a tengerpartig, ahol aztán úgy döntöttünk, kiruccanunk vadászni egy kicsit, hogy ne essünk kísértésbe. Ott, Cullenéknél, Renesmee jelenléte sem tenne túl jó hatást az önuralmunkra.

-Nem kellett volna idejönnöm - rázta a fejét Alison. - Sajnálom... - motyogta. Megtorpanva szembefordultam vele, egyik kezemmel a derekánál öleltem, másikkal egy tincset simítottam ki finoman metszett angyalarcából, majd az arcára simítottam a tenyeremet.

-Héé - suttogtam. - Ne aggódj. Én se bírtam volna sokáig, valószínűleg Edward így is, úgyis elküld onnan. De így legalább a kedvenc vadásztársammal tudok egy kicsit vacsizni - kacsintottam rá. - Ha így nézel rám, meggyulladok - mondtam komolyan, mire elnevette magát, amit én sem hagyhattam mosoly nélkül. A lágy szoprán csilingelés egyszerűen kívánta a reakciót, sőt, követelte. Végülis úgy döntöttünk elmegyünk egy kicsit messzebbre - Alice úgyis tudni fogja. Végül Los Angelesig jutottunk, elvégre ha fáradtság, és lassúság nem állja az utunkat, akkor vajon miért ne mehetnénk? Elég nagy város ahhoz, hogy egy két személy eltűnése ne keltsen össznépi felháborodást a lakosok között. Végül sikerült az egyik elhagyatottabb partszakaszon találnunk pár egymást segítő földönfutót, akik a tűz köré gyűlve osztozkodtak a csekély kis pokrócnak titulált valamin, a párnán, vagy épp az ágynak használt újságokon. Épp négyen voltak: tökéletes. Kettő - kettő, és egy hétig semmi bajunk sincs. Épp indultam volna, mikor Als megragadta a karom, és hátrarántott. Értetlenül meredtem rá, és próbáltam levegő nélkül beszélni a fejével.

-Most mi van? - vontam fel a szemöldököm. Szóbeli választ ugyan nem kaptam, de Alison az utca felé int, ahol egy rendőrautó parkolt. Az autóban hárman ültek: az egyik egy negyvenes, kopaszodó alak, barna szemében a gyanakvó csillogás átvágott a köztünk lévő száz méteren. Mellette foglalt helyet egy valamivel fiatalabb férfi, akinek zöldes szeme unottan mustrálta a mellette elterülő utcát. Tekintetét nem fordította felénk, mintha észre se vett volna minket, vagy épp félne. A harmadik alak épp kiszállt, és a hajléktalanok felé vette az irányt. Egy röpke pillanatra felmordultam: elviszik a vacsorámat, méghozzá valaki, akinek egy ugyanoly személy mint ő maga is, csak épp nincs annyi pénze. De bármennyire is utáltam, Alisonnak igaza volt: nem rendezhettünk mészárlást, főleg nem olyan személyekkel, akik eltűnése hamar feltűnne, és nagy port kavarna. Így hát vártunk. Leültünk egy sziklára, minthacsak egy szerelmesen andalgó pár szusszanna egyet. Átkaroltam Alison vállát, miközben ő a derekamat ölelte mindkét karjával, és arcát a pólómba rejtette. - Gyere, keresek valaki mást - húztam fel, majd futásnak eredtünk úgy, hogy azt a zsaruk se vegyék észre.

Alison szemszöge.

A Cullen - ház elé érve megragadtam Demetri karját, és megállva szembefordultam vele.

-Bemegyek, beszélek Alice-el, utána menjünk valamerre. Az itteni erdőben tuti van valami jó kis rét, ahol ellehetünk napfelkeltéig.

-Oké - mosolygott cinkosan Demetri, majd rámkacsintott. - Jól áll a piros - kuncogott, majd lágy csókot lehelt az ajkaimra. Csak megforgattam a szemem a bók hallatára, majd mosolyogva suhantam be a nappaliba. Ahogy arra számítottam, Emmett és Edward a családnak már elmesélte mi hogy történt, amiről én már részletesen kifaggattam Demetrit, de úgy érzem, az, hogy mi történt a távozásunk után, ráér később is. Így egyből Alice mellé léptem, aki hatalmas mosollyal az arcán fogadott.

-Jól van, tudom, megbántad, és hülye voltál, de most menj már! Kint várnak rád...! - kacsintott, majd látva a huncut csillogást a szememben, felkacagott. - Azért ne olyan merészen! - szólt még utánam, mire Emmett érdeklődve kapta fel a fejét. Nem akartam megvárni a jobbnál jobb vicceket, miszerint Esme szívének kedves fák is vannak az erdőben, azokat lehetőleg ne döntsük ki, így kirohantam, és meg sem állva elkaptam Demetri karját, és rohanni kezdtünk az erdő mélye felé. Csakhamar sikerült odaérni egy apró tisztásra, tele sziklákkal, és farönkökkel. A fű zöldjét a telihold ezüstös csillogása lélegzetelállítóvá tette, így nem tudtam mit tenni: akaratlanul is, hipnózisközeli állapotban haladtam a tisztás közepén álló sziklára suhantam. Demetri egy pillanaton belül előttem termett, ajkát csupán egyetlen centi választotta el az enyémtől, nem csoda, hogy pillanatra a nevemről is elfeledkeztem. Majd ajkaimra széles mosoly kúszott, és a következő pillanatban a legközelebb eső fa legalsó ágán csücsültem, a lábaimat szabadon hintáztattam, és zsivány mosollyal meredtem Demetri meglepetten csillogó bíbor szemébe.

-Ohh, Uram, azt hiszem szerelmes vagyok... - szajkóztam, mire Demetri mosolyogva megindult felém, de én akkor már egy kicsit távolabb eső sziklán ültem törökülésben. - Ohh, Uram, lehet szerelembe estem... - folytattam.

-Ohh, Hölgyem, szíve választottja lehet szereti... - felelte Demetri, és folytattuk a fogócskát. -...de nem annyira, mint ahogy én repesek önért - folytatta, miközben Demetri, akár egy nagymacska ami az étellel játszik egyre közelebb merészkedett hozzám.

-Ohh, Uram, talán nem tudja, kiért őrülök meg? - kérdeztem vissza, odébb rohanva pár sziklával. Végül felkapaszkodtam az előbb említett fa egyik magasabban nyújtózkodó ágára, és boldogan lóbáltam a lábam. - ... mert szívem választottja délceg.

-Mennyire délceg? - kérdezte lassan araszolva felém.

-Ohh, én eltörpülök mellette - kuncogtam. - De ő nem csak délceg - folytattam, miközben Demetri odaért, és az egyik ágra fellépve a másikba kapaszkodva nyújtózkodott felém. Boldogan csillogó tekintetét az enyémbe fúrta, minthacsak az én szememet tükrözné. Lehajolva tenyeremet az arcára simítva folytattam: - Ő bátor is.

-Mennyire bátor? - kérdezte lehellet halkan.

-Annyira, hogy nem félne egy örökkévalóságot sem velem tölteni - bizonygattam. Demetri felugrott mellém, leült, én pedig végigfeküdtem a vaskod faágon, fejemet az ölébe hajtva. Két kezemet a hasamon pihentettem, míg ő az egyik kezével megtámaszkodott mellettem, másikkal a hajamat simogatta.

-Hát mennyire szemrevaló ez a férfi? - kérdezte zsiványan.

-Annyira, hogy addig bírnék benne gyönyörködni, még ezer, és még millió telihold száll fel az égre. És még azután is - feleltem lázasan csillogó szemekkel. Valahogy ugyanúgy nézett vissza rám.

-És ez a herceg mennyire szívleli a kisasszonyt? - kérdezte Demetri, azt hitte csőbe húzott.

-Ezt bizony tőle kell megkérdeznie.

-És mennyire kell messzire mennem a válaszért? - kérdezősködött tovább, tartva a Shakespeare-i formát.

-Talán elég lesz egy tükröt kézhez vennie - feleltem halkan.

-Borítékoljam a válaszát a kisasszonynak?

-Ohh, kérem... - legyintettem. - Elég ha átadja mit üzen.

-Ez esetben... - lejebb hajolt, hogy megcsókoljon, de én azonnal mozdultam, és egy sziklára igyekeztem előle.

-Talán ha elüvöltöm szerelmem a kisasszonynak, előmerészkedik? - kérdezte Demetri, mikor lecsúsztam a nagyobbacska szikla mögé.

-Talán próbálja ki! - feleltem. - Sosem lehet tudni...

-Szeretem, kisasszony! Szükségem van Önre, mint a Holdnak a csillagokra, mint nappalnak az éjszakára, és mint szerelmesnek a szerelmére - rikkantotta boldogan, mire felpattantam, és felé vettem az irányt. Demetri lusta, emberi léptekkel szelte át a kistisztást, semmibe véve az akadályokat, míg én mosolyogva rohantam teljes erőbedobással, és a nyakába vetettem magam. Szorosan öleltem a nyakát, míg ő a derekamat ölelte át, és a következő pillanatban már nevetve feküdtünk a földön. A feje mellé könyökölve néztem finomat metszett márványarcát, ahogy szerelmesen néz vissza rám. Kicsit lejjebb csúsztam róla, hogy jóformán mellé kerüljek, ne rajta feküdjek, míg ő megfogta a combomat, és felhúzva kezdett apró formákat rajzolni a bőrömre.

-Eme drága szépség, ki most itt fekszik karjaim közt, felelne egy kérdésre? - kérdezte halkan.

-Akár kettőre is. Sőt, megtiszteltetésnek veszi.

-Az a fránya csillogás a Hölgy szemében, betudható boldogságnak? - kérdezte kíváncsian.

-Csakis annak, semmi másnak - feleltem magabiztosan.

-Örülök, hogy boldoggá tehettem a Hölgyet.

-Ohh, Uram, ön nagyon boldoggá tette szívemet.

-Mennyire boldoggá? - kérdezte pimaszul.

-Uram, engedélyét adná-e egy csókra? - kérdeztem egy pillanatnyi gondolkodás után.

-Amit a Hölgy kíván - felelte burkolt izgalommal a hangjában.

-Ez esetben ennyire - feleltem lehellet halkan majd ajkaimat az övére nyomtam. Ajka lágyan játszadozott az enyémmel, mámoros bizsergést gerjesztve halott testemben. Kezemet mellkasáról az arcához kaptam, így húzva közelebb magamhoz. Ki tudja mennyi ideig feküdhettünk ott, egyszer kétszer édes csókot lopva a másiktól, nevetve, beszélgetve, de elég ideig ahhoz, hogy a nap aranyozott fénye váltsa fel a telihold ezüstös fényét. Ahogy megláttam az első csillámlást Demetri arcán elkezdtünk hazafelé battyogni. Az erdő mélyén nem volt napsugár, ami leleplezhetett volna minket, ha esetleg a velünk párhuzamosan húzódó turistaösvényen szembe jönne valaki.

4. fejezet - Örökvidám Vámpírlány

Ha a kőszívek egyszer feldobognak...

-Miért marasztalsz ennyire? - kérdeztem a háta mögé lépve, miközben ő elmélyülten tanulmányozta a régi, és porosodó ketyerét.

-Miért ne? - kérdezett vissza. - Még mindig nem értem, miért jó az neked, ha elmész.

-Mert már nem bírom az örökös rejtőzködést. Nem értem, te hogy bírod, bár te a munkád miatt nyilván többet jársz el, mint én ezalatt a két év alatt.

-Igen, lehet. De... Mindegy, erről meggyőzni téged, lehetetlen.

-Valószínű - bólintottam kitalálva a gondolatait, majd az ablakhoz léptem. Élveztem, ahogy a Nap melege cirógatja a gyémántként tündöklő hófehér bőrömet. Vágytam arra, hogy barnuljak, és szép kreolosra, esetleg csokibarnára süljek egy egy nyár alatt, ahogy régen - de mivel ezt már nem tehettem meg, legalább bujkálni nem akartam a napfény elöl.

-Ne menj el! - ismételte mögém lépve, már már könyörgően.

-Sajnálom - ráztam a fejem.

-Oké, akkor... - mosolygott Demetri, majd megragadta a derekam, és behúzott a szoba közepére. - Kénytelen leszek megszerettetni magam Veled, hogy itt maradj - kacsintott rám. Kilökte alólam a lábam, mire én az ölébe zuhantam, és ha akartam ha nem sikítva felnevettem. - Elakarsz menni? - kérdezte kacéran.

-El! - bólintottam határozottan. Demetri szemében gonosz fény csillant, majd dobálni kezdett, akár a kiskutyákat a boldog gazdik. Bár ő nem a derekamnál fogva emelt a feje fölé, hanem csak úgy a két karjából kezdett dobálni, azért értitek... -Áá! - sikítottam nevetve, szorosan megkapaszkodva Demetri nyakában. Karjaimat szorosan köréfontam, arcomat a vállába temettem; így már nem tudott dobálni.

-Még mindig el akarsz menni? - kérdezte csendesen.

-Sajnálom - emeltem fel a fejem, majd végigsimítottam szomorúra nyúlt arcán. Rám emelte percről percre sötétedő íriszét, ami már a sötétbordót súrolta. - Vadásznod kéne - simítottam végig a szeme alatt.

-Egyenlőre bírom. Szombat reggel jön majd Veronica a turistákkal.

-Mi van? - hőköltem hátra.

-Nem vadászhatunk itt a környéken, azt meg nem éri meg, hogy állandóan elmászkáljunk. Mire visszajövünk, addigra megint mehetünk el. Néha vadászunk, ha valahová ki kell mennünk, de csak ha messzebbre megyünk. Amúgy Veronica szokott turistákat hozni, hogy körbevezeti őket a kastélyban... - magyarázta.

-Ahham - bólintottam egykedvűen.

-Most megint mi van? - kérdezte értetlenül.

-Semmi, semmi - ráztam a fejem. - Tényleg. Semmi. - Ezután Demetri letett a földre, és folytattuk a punnyadást a kis faházban.

A nap további részében nagyrészt csend uralkodott köztünk, de valahányszor Demetrire néztem, sötét szemeiben szomorúságot láttam, aminek hatására az én vidámságom is szertefoszlott. Elgondolkodtam azon, miért marasztal ennyire, és hogy én mit akarok. Nem akarok elszakadni Tőle, de nincs választásom. Nem képes elfogadni a tényt, hogy nem maradhatok itt.

***

Még aznap este leléptem Volterrából. Megsem álltam Ausztráliáig, csupán egyszer. Akkor is vadászni, valahol Sydney körül. Régi ismerősként köszöntek rám a városok éjszakai fényei, a díszkivilágítások, ugyanakkor az elhagyatott tanyák, és több hektáros szántók sem voltak idegenek számomra. Sydney után pár óra futás volt Grace Point, ahová legnagyobb szerencsémre éjszaka érkeztem. Elhaladtam pár ismerős ház, és telek mellett. A Jhonson család háza elé érve például hallottam az esti meccs ismétlésének kiszűrődő zajait, a horkolást, a négy ütemes szívdobogást... Éreztem a vérük csábító illatát, ami egyre csak arra buzdított, hogy idd, idd, idd, de nem tehettem meg. Valaha szerettem ezeket az embereket, és még most is érzem azt a halvány tiszteletet feléjük, ami az emberkoromból megmaradt. Ráadásul közkedvelt emberek voltak, és ebben az apró faluban rögtön szemet szúrna, ha nem találnának valakit.

-Nímá! Csak nem Alison Worren tért vissza szerény földünkre? - jött a kedves hang mögülem, épp abban a pillanatban, hogy megéreztem az illatát. Éreztem a vére csábítását, de éreztem a trágya, és földszag eltéveszthetetlen aromáját is. Megperdültem a tengelyem körül, hogy a szemébe nézhessek.

-Szia, Eric! - köszöntem a régi osztálytársamnak. Számára sosem jelentettem se jót se rosszat; nem utált, de nem is kedvelt különösebben. Ha úgyadódott, beszéltünk, de akkor sem a részletekbe menően tárgyaltuk ki az állam politikai helyzetét, hanem megvitattuk a matek doga kérdéseit, felszínesen. Azaz mit írt ő, és mit írtam én, és melyik volt a jó. Tökéletesen semlegesek voltunk egymás számára. Elmosolyodva néztem rá; az álla a földet súrolta. Igen, nem szoktam még meg, hogy az emberek számára nem tűnök átlagosnak. Csak reméltem, hogy megmaradt annyira a sekélyessége, hogy nem veszi észre az éjszakai fényben a pirosan csillogó szemeimet. Egy vámpír számára átlagosnak tűntem volna, ami nem is lett volna csoda. Nem voltam olyan szép emberkoromban, hogy vámpírrá változva kitűnjek a többi gyönyörű eleven márványszobor közül. Ám az emberek igenis megbámultak - de melyik vámpírt nem bámulják meg? - Merre járkálsz így éjnek évadján?

-Aaronnál voltam. Házibulit szervez holnapra, és segítettem az előkészületekben. Ha gondolod nézz be - hívott El akartam menni. Bulizni akartam a régi ismerősökkel, és érdeklődni, hogy hogy vannak. De persze túl nagy lett volna a csábítás.

-Nem kösz, azt hiszem ezt most kihagyom - ráztam a fejem.

-Hűű, Alison - nézett rám tágra nyílt szemekkel. - Nagyon... dögös vagy. Jól áll, hogy felnőttél.

-Kösz - nevettem zavartan. Próbáltam úgy helyezkedni, hogy az éjszaka sötétje ellepje a szemem színét. - Te sem nézel ki rosszul - mutattam végig gondosan kidolgozott izomzatán, sima bőrén, és rendezett szénaboglyáján.

-Kösz - hajtotta le a fejét elpirulva. Szerettem a vámpírlátást. Nem rontotja a látási viszonyaidat, csak más színben látsz mindent. Vicces. - Hogy hogy itt vagy? Úgy értem... Tizedikben elköltöztél, nem? Hol éltél eddig?

-Öhm... Talán majd máskor beszélünk, de most mennem kéne - mosolyogtam rá, mire ismét elpirult. Vicces volt látni, hogy végre valaki azért pirul el, mert rámosolygok.

-Ohh, persze - mosolygott zavartan. - Biztos fáradt vagy - bólintott, minthacsak erre gondolnia kellett volna.

-Ahha. Sokat utaztam.

-Hol állsz?

-Taxival jöttem eddig.

-Elvigyelek. Elég messze laksz...

-Oh, nem kell köszi - ráztam a fejem. Féltem, hogy ha egy légtérbe lennék bezárva vele, friss levegő nélkül, nem tudnék uralkodni magamon. Nem tehettem ki Ericet ennek a kockázatnak. - Szeretek sétálni.

-Hol vannak a cuccaid? - kérdezte homlokráncolva. - Várj... - lépett közelebb, mire ösztönösen hátraléptem egyet. - Vörös kontaktlencséd van? - Micsoda idióta egy halandó! Bár a helyében, lehet hogy erre gondoltam volna. De ahhoz azért tehetség kell, hogy a lebuktatással együtt mentőövet dobjon nekem.

-Igen! Volt egy szembetegségem, ezért romlott a látásom, de nem akartam szemüveget. Kontaktlencsét vettem, de gondoltam kipróbálom a pirosat - vontam vállat a légbőlkapott hazugságomhoz illően. Ahogy végiggondoltam a kimondottakat, rájöttem mennyire átlátszó rizsa, de mire eme eszmefuttatásom végére értem még mindig csak néhány tizedmásodperc telt el, Eric észre sem vette.

-Király! És pirosban látsz?

-Nem - ráztam a fejem.

Ezek után elbúcsúztunk, majd folytattam a körutamat. Megismertem még egy két helyet, hallottam egy két ember éjjeli szuszogását, majd hazamentem a tanyára. Az éjjel nem volt jobb dolgom, mint átgondolni a Demetritől való búcsúmat.

Szemében kilátástalan szomorúság csillogott, mintha olyat veszítene el, akit szeret, holott én csak egy kellemes kaland lehetek számára csak. Egy kaland, akivel valaha együtt vadásztam, és húztam meg magam a napfény miatt egy odvas fán lévő kisházban. Igen, ezt kell gondolnia majd rólam, ha évtizedek múltán eszébe jutok. Naplemente után hazáig kísért, majd megvárta míg rendbe teszem annyira a lakást, hogy itthagyható állapotban legyen. A cuccaimat már előreküldtem akkor, mikor Kanadából indultam vissza, Volterrába. Valamiért akkor úgy éreztem, haza kell mennem, megnyugvást kerestem a kis házikóban apám halála után. Fene se gondolta, hogy az utolsó Volterrában töltött napomat Demetrivel fogom tölteni.

-Látlak még? - kérdezte, mikor az ajtóban kénytelenek voltunk végleg elbúcsúzni.

-Majd ha nagyon hiányzol, rosszfát teszek a tűzre - kacsintottam rá.

-Bármit, csak azt ne - rázta a fejét ijedten.

-Ne aggódj! - simítottam végig az arcán. - Vigyázok magamra. Te meg nehozd rá mindenkire a frászt! - gúnyolódtam.

-Ahha, én is vigyázok - vágott vissza halvány mosollyal az arcán.

-Ajánlom - suttogtam, és közelebb hajolva nyomtam egy puszit az arcára, azzal elrohantam. És megsem álltam az Ausztrál fővárosig.

Azóta hónapok teltek el. Nem hallottam se felőle, se a Volturi felől, pedig összeakadtam egy két nomád vámpírral. Jól elvoltam egyedül, a hatalmas birtokon - elég messze voltam ahhoz, hogy kedvemre csilloghassak a Nap melengető fénye alatt. Sokat gondolkodtam Demetrin, és azon, mi lett volna, ha hallgatok rá, és ott maradok. És azon is gondolkodtam, hogy szinte semmit nem tudok róla, mégis vonz hozzá valami. Nem lett volna szabad ennyire belegabalyodnom a dologba - a nagy távolsággal, és a folytonos gondolkozással csak megőrjítem saját magam. Ez a gond szerencsére hamarabb megoldódott mint gondoltam.

Épp a kedvenc helyem felé sétáltam kényelmes, emberi tempóban, mikor egy kifakult fekete köpeny landolt a lábam előtt. Egy pillanatra csak bámultam a köpenyt, majd az ismerős illat tulajdonosát bemérve, hitetlenkedve meredtem a fán gubbasztó ismerős alakot.

-Te meg hogy kerülsz ide? - kérdeztem. Nem tudtam elhinni, hogy itt van. Három hónap után azon a kontinensen van, ahol én. Egy nagy kérdőjel villódzott bennem, ami megfejtésre várt.

-Neked is szia - mosolyodott el csibészesen. Egy gyors mozdulattal felállt, majd szempillantás alatt előttem állt.

-Szia - mosolyogtam. - Hogy a fenébe kerülsz ide?

-Tudtad, hogy téged nehezebb megtalálni, mint hittem? Mióta Ausztráliába értem, háromszor mentem téves útra - dőlt neki lezserül a fának, zsebrevágott kézzel, keresztbe tett lábakkal, és zsivány mosollyal.

-Igen, gondolom az én útvonalamat követted.

-Valószínű - bólintott. - Furcsa... Nem szokásom kitérőket tenni, szeretek egyből úticélt érni.

-Hát akkor mi változott most? - kérdeztem vissza.

-Nem tudom. Szerettem volna megnézni, hol éltél eddig. Így hát követtem azt az útvonalat, de ne aggódj. Nem lesz több ilyen. Szörnyű unalmas volt.

-Bele ne roskadj! - ugrattam. - Szóval? Miért vagy itt? Hogy kerülsz ide? És minek nekem... - hajoltam le, hogy aztán a köpenyel a kezemben álljak fel - a te köpenyed?

Zavartan feszült légkör burkolt be minket, és ez mind Demetriből áradt. Felegyenesedett, és szégyenlősen kezdte vizslatni a talajt, miközben egyik kezével a hajába túrt.

-Otthagytam a Volturit.

-Mi van?! - kérdeztem vissza.

-Szerintem elég jó a hallásod ahhoz, hogy tudd, mit mondtam.

-Igen, csak elhinni nem akarom, illetve... nem tudom.

-Miért?

-Mert Demetri, az a Demetri, akit Volterrában volt szerencsém megismerni, és még ő maga áradozott a Volturiról, sőt, engem is be akart szervezni, egyik napról a másikra cakkom pakkom elém áll, és közli, hogy otthagyta Arot. Szerinted miért nem akarom én ezt elhinni?

-Jó, oké, lehet, hogy egy kicsit váratlan lépés volt, de ha láttál volna az elmúlt három hónapban, nem ezt mondanád.

-Hogy érted ezt? - ráncoltam a szemöldököm.

-Mindegy - legyintett. - Mit csináljunk ezzel? - vette ki a kezemből a fekete szövetet.

-Úgyérted mit csinálsz vele te. Nem az enyém - ráztam a fejem.

Demetri elgondolkozva bólintott, és lassan kivette a kezemből köpenyt, nézegette egy percig, majd két határozott mozdulattal darabokra tépte. Egy percig nézelődött, majd meglátta a régi szalonnasütőnket, és egy pillanat alatt ott termett, én pedig kíváncsian követtem. A korhadó faszénre dobta a textilcafatokat, majd előkapott a zsebéből egy doboz gyufát, meggyújtott egyet, és a betonkör közepébe dobta. A sötét textil hamar lángrakapott, és a tűz méghamarabb teljesen az uralma alá vonta az egészet. Leültünk a két fapad közül arra, amelyik normálisabban festett, szorosan egymás mellé, és elmélyülten figyeltük a lángokat.

-Miért hagytad ott őket? - kérdeztem végül.

-Másként nem jöhettem utánad - vont vállat, és rám emelte zavarba ejtően átható pillantását.

-Ennyire fontos volt, hogy utánam gyere? Hogy tulajdonképpen a családodat hagytad ott?

-Itt vagyok, nem? - kérdezte, és az állam alá nyúlva maga felé fordított. Percekig csak ültünk, elmerülve egymás karmazsin szemeiben, majd az egyik lábamat átlendítettem a padon, hogy felé fordulhassak.

-Te ismered a múltam - kezdtem bele a mondókámba. - De én szinte semmit sem tudok Rólad - folytattam, és jelentőségteljesen néztem a szemébe.

Halkan felnevetett, majd a kezében forgatva a gyufásdobozt, belekezdett. - Nem emlékszem olyan sokmindenre az emberkoromból, mint Te. Nem nagyon foglalkoztam vele, nem volt rá időm, és nem is nagyon engedték, hogy lankadjon a figyelmem. A "kiképzés" alatt kőkeményen odakell tenned magad, ha nem szeretnél a vesztedbe rohanni, és én mindent megtettem, hogy életben maradjak ennyi kiképzett harcos között. Persze én sose voltam igazán harcos - a "bevetéseken" tulajdonképpen csak az áldozatot kellett megtalálnom.

-Mikor változtál át? - kérdeztem kíváncsian. - És hány évesen? - Ezt még mindig nem tudtam róla.

-Huszonkettő voltam, amikor 1805-ben Aro rámtalált. Katonagyerek voltam. Apám is világéletében katona volt, evidens volt, hogy én is az legyek. Még tapasztalatlan kis hülyegyerek voltam, épphogy bekerültem Anglia fegyveresei közé. Anyám végig otthon volt a húgommal, aki épp az idejekorán megtartott esküvő után érkező gyerek születésébe belehalt.

-Sajnálom - suttogtam, és a vállára tettem a kezem, majd bíztatóan simogatni kezdtem. Épp szóra nyitotta a száját, mikor mindkettőnk fülét megcsapta a biciklikerekek fékezési surlódása a kapu előtt. Homlokráncolva vártam a folytatást.

-Vársz valakit? - kérdezte gúnyosan Demetri, mire undokul löktem egyet a vállán. A kapuhoz legközelebb eső fára másztunk fel mindketten, és vártuk, hogy ki lesz az, és mit csinál. A fa egyik árnyékban lévő ágán húzódtunk meg, és csendben füleltünk. Egy pillanatra ránéztem, majd olyan halkan szólaltam meg, hogy emberifül ne hallhassa.

-Pont most kellett elégetni a köpenyed. Akkor legalább a csillogással nem kellene törődnünk - mondtam cinikusan, majd sunyi vigyorral az arcomon ismét a kapu felé fordultam. Demetri csak mosolyogva rázta a fejét.

-Mert amúgy olyan nagy veszélyt jelent ránk egyetlen törékeny kis ember... - felelte ugyanolyan halkan, de az én figyelmemet akkor már más kötötte le. Az az egyetlen törékeny kis ember, a városból jött. Látásból ismertem; nem sokat változott azóta, hogy tizedikes koromban elhagytam a várost. Ott ismertem meg, a nevelőintézetben. A szüleit autóbalesetben vesztette el, azóta kezelhetetlen volt, és nem úgy tűnt, hogy sokat javult volna a dolog.

-Tudom ki ez - suttogtam Demetrinek.

-Ismered?

-Fogjuk rá. Őt is a gyámhivatal vette a szárnyai alá, mikor elvesztette a szüleit, egy autóbalesetben. - Elmondtam Demetrinek amit tudok a srácról, miközben mindketten őt figyeltük. A srác pár rutinos mozdulattal átmászott a kerítésen, majd ide oda dűlöngélve a tűzhöz ment. Demetri halkan felmordult, és orr ráncolva figyelte a részeg alakot. Szemében mégis mintha láttam volna a vére iránti vágyakozást, ezért a kezéért nyúlva megszorítottam azt. Komoly arcal megráztam a fejem, mire ő inkább elmosolyodott.

-Ő már nem hiányzik senkinek... - mondta csábítóan.

-Demetri! - morrantam rá.

-Hagyd már a fenébe! Nincs is családja, és csak részegen botladozik itt. - Felsóhajtottam, majd beleegyezően bólintva elengedtem a kezét, de ő újra megragadta, és magával húzott a földre. A srác lomhán fordult felénk, és én meg végignéztem, ahogy a vadász játszik az áldozatával.

-Demetri. Ne játsz az étellel - szóltam rá fejcsóválva, mire Demetri arcára győztes vigyor ült ki, és hátulról vetette magát a srác nyakára, míg én a csuklóját ragadtam meg.

Elégedetten vetődtem le több hektáros föld végében folyó patak partjára, míg Demetri visszaért. Ahogy számítottam rá, nem kellett sokat várnom rá, hamar visszaért. Elvitte a holttestet, hogy ne itt találják meg.

-Merre voltál? - kérdeztem kíváncsian.

-Pár mérföldel odébb - vont vállat, majd levágódott mellém.

-Szóval... - kezdtem bele újra. - Miért jöttél utánam? - kérdeztem és felültem, hogy a szemébe nézhessek. Demetri nem felelt, csak mélyen a szemembe nézett, és tenyerét az arcomra simítva közelebb hajolt. Lehunytam a szemem, és vártam ajkainak édes érintését, ami nem is váratott magára sokat: ajkai vadul, mégis lágyan csaptak le az enyémekre, amit én bőségesen viszonoztam. Demetri keze végig az arcomon volt, míg az enyém a tarkójára csúszott, és az egyikkel a hajába túrtam. - Bolond vagy - ráztam a fejem, mikor elszakadtunk egymástól.

-Épp ezért szeretsz, nem? - kérdezett vissza pimaszul.

-Hát persze - nevettem, és felpattanva a házba vettem az irányt. Odabent pakolgattam egy kicsit a régi holmik között, míg Demetri körbenézett.

-Keresel valamit? - kérdezte a szobám ajtajából, mikor meglátta, hogy egy széken állva nyútjózkodtam egy rohadt mappáért.

-Ahha, de mindjárt... Megvan! - ugrottam le a székről kezemben a régi fényképeket tartalmazó mappával.

-Mi ez? - lépett mellém Demetri, egyik kezét a derekamra csúsztatva.

-Régi fényképek. Van kedved végig nézni? - kérdeztem.

-Persze! - csillant fel a szeme. Az elkövetkezendő egy órában sok fénykép megfordult a kezünkben, néha csendben, néha nevetve nézegettük a számomra már antik fotókat. Egyik másik az idők alatt megsárgult, meggyűrődött, vagy épp elszakadt... De mind egy egy emléket őrzött. Aztán Demetri letette az utolsó fotót is, és végignéztünk a földre hajigált fotóhalmon, mire megkönnyebbült sóhaj hagyta el a száját. Mögém lépve átkarolta a derekam, és lehunyt szemmel végighúzta az ajkát a nyakamon. - Mennyivel könnyebb így, hogy vámpír vagy! - sóhajtott fel újra, mire értetlenül meredtem magam elé.

-Ezt hogy érted? - kérdeztem vissza.

-Láttam már olyat, hogy vámpír szeret bele a halandóba, és az érzés kölcsönös.

-Komolyan? - csillant fel a szemem. - Tuti nem bírtam volna... - rázta a fejét.

-De ők nem is emberekre vadásznak. Állati véren élnek - felelte Demetri. - Pfujj - rázkódott össze. Engem annyira nem sokkolt a dolog, inkább kíváncsivá tett.

-Kérdezhetek valamit?

-Bármit - felelte.

-Hogy működik a képességed?

-Ha te bármire képes vagy, nem kellene tudnod? - kérdezte.

-Még sosem próbáltam - vontam vállat.

-Lényegében képes vagyok a keresett személy fejével gondolkozni, olyan szinten, hogy pontosan tudjam, hogy hová megy. A pontos útvonalat is tudom, de persze általában az úticélhoz megyek.

-Értem - bólintottam. Óvatosan megfordított az ölelésében, majd ajkait lágyan az enyémhez érintette. Lágyan, mégis határozottan csókolt, ahogy az a Nagy Könyvben megvan írva. Éppen tökéletesen. - Miért táplálkoznak állatokkal? - kérdeztem, mikor elszakadtunk egymástól.

-Mert emberek közt élnek. Forksban szinte mindig esik, így csak néha napján kell otthon maradniuk, akkor pedig általában vadásznak. A családfő a legjobb sebész, vagy orvos, vagy akármi, elég régen. Kb. 300 éve praktizál.

-Jézusom - forgattam a szemem. - És... A szemük?

-Az állatvértől aranysárga szemük van - magyarázta.

-Ahha. - Percekig csönd ölelt körbe minket, Demetri végig az arcomat nézte.

-Kíváncsi vagy rájuk, igaz? - mosolygott beletörődően.

-Nagyon - bólintottam nevetve, majd szorosan magamhoz öleltem, és arcomat a mellkasára fektettem, oda, ahol egykor a szíve dobogott. Egyik keze a derekamat ölelte, másikkal a vállamat ölelte át. Állát a fejemen pihentette, így álltunk pár percig.

-Akkor? Kész vagy? - kérdezte hátrálva egy lépést, hogy jobban lásson.

-Mire? - kérdeztem.

-Indulhatunk?

-Hová? - nevettem fel zavartan.

-Forksba. Egy látogatás nem árthat, és legalább nem kell az Isten háta mögött kuksolnunk - mosolygott, majd egy futó csók után eltűnt a szemem elöl.

-Látom bejött neked ez a tanya - gúnyolódtam.

-Szép hely, de mindentől olyan messze van - magyarázta Demetri. - Ne haragudj.

-Nem itt nőttél fel. Valószínűleg akkor én is ezt gondolnám - vontam vállat.

Demetri szemszöge

Még az este elindultunk Amerikába, hogy meglátogassuk Cullenéket. Persze tudom, hogy engem nem fognak kicsattanó örömmel fogadni, de talán javít a helyzeten, ha nem akarom majd mindenáron kinyírni se Bellát, se azt az undorító félvér porontyot. Vettünk egy egy napszemüveget, aztán felszálltunk az első éjjeli járatra, ami elvitt minket egészen Port Angelesig. Ott leszálltunk, majd eldobva a szemüvegeket a kisváros felé igyekeztünk - kéz a kézben. Azt hittem nehezebb lesz meggyőzni, hogy félni fog tőlem, vagy kételkedni fog abban amit mondok neki, ezért is égettem el a köpenyt. Forks határába érve lassítottam, és szembefordítottam magammal, ideje lesz tudnia a dolgokat.

-Oké, Alison, nézd. Engem valószínüleg a pokolba kívánnak majd, de neked jók az esélyeid - kuncogtam. - Emlékszel mit mondtam, Edwardról? Ő szeretett bele a halandóba. Feleségül vette, aztán teherbe ejtette. A csaj most vámpír, de van egy lányuk. Kicsit keményebb, meg fehérebb a bőre, mint az embereknek, meg gyorsabban is fejlődött, de asszem már felnőttnek számít. Nagyjából. Szóval készülj fel arra, hogy a kiscsajnak vére van, és ver a szíve - figyelmeztettem. - De egy farkasfalka, meg egy hét vagy nyolctagú vámpírklán védi.

-Farkasfalka? - kérdezte értetlenül.

-Majd ott meglátod. De van egy gondolatolvasójuk, mármint mindig az aktuális gondolataidat hallja, pár mérföldes körzetben, egy jövőbelátójuk, egy pajzsuk, meg egy érzelembefolyásolós fickójuk, a félvér kiscsaj pedig megtudja mutatni a gondolatait, és emlékeit - érintéssel.

-Uhh, oké - bólintott. Onnantól már nem tartott sokáig, talán tíz percbe telt, míg a hatalmas tisztásra érve megpillantottuk a Cullen házat. Persze az erdőben mindenhol érezni az illatukat, ami messze elüt az embervéri-ivó vámpírokétól, olyan jellegzetesen más. Így még hamarabb rátaláltunk a villára, de nem mintha amúgy gondjaink lettek volna a felkutatásával. Már messziről látni lehetett a két alakot, ahogy egymás mellett állva, szótlanul várták az érkezésünket - az apró, koboldszerű nő, a jövőbelátó, azt hiszem Alice a neve. A magas, bronzoshajú, kemény maszkba dermedt arcú srác mellett Alice nevetségesen alacsony, és apró volt - erre már messziről is hallottam, ahogy Edward felmordult, hogy elfojtson egy nevetést.

-Hello! - szökkent le a verandáról Alice, arcán hatalmas, füligérő mosollyal. Edward bizalmatlanabb volt - nem teljesen bízott még bennünk, habár minden eszköze megvolt, hogy értesüljön arról, ha valamire készülnénk, anélkül is, hogy mi elmondanánk neki.

-Talán igazad van Demetri - szólt Edward köszönés nélkül.

-Alison, szeretném neked bemutatni Alice, és Edward Cullent. Edward a gondolatolvasó, Alice pedig a médium - mondtam zsivány mosollyal az arcomon. - Ő pedig Alison.

-Szia! Gyere, bemutatlak a többieknek! - ragadta kézen Alice Alisont, majd berángatta a házba, mire Alison mosolyogva követte. Seperc alatt eltűntek a hatalmas kúriában, míg én feszülten álldogáltam odakint Edwardal.

-Alice már csak ilyen - mondta csendesen nevetgélve Edward. - Mindig hiperaktív.

-Energia akad bőven - feleltem. - Edward... - fordultam felé.

-Semmi gond, kezdjünk tiszta lappal - legyintett, majd kezet nyújtott. Habozás nélkül fogadtam el a felkínált kezet, majd alaposan megszorongattuk egymás kacsóját.

Alison szemszöge

Odabent ült egy barnahajú, tőlem valamivel alacsonyabb, vékony lány, a számítógépen pötyögött valamit, de az érkezésünkre felkapta a fejét. Kinézett az ablakon, ami az egész falat elfoglalta, és meglátta az Edwardal beszélgető Demetrit, mire arcára bizalmatlan kifejezés ült, és óvatlanul pillantott a konyhára. Figyelni kezdtem, ki ülhet odabent - odabentről hallatszott valami furcsa szívdobogás, olyan, akár a kolibri szárnya. Édes embervér-illat keringőzött a levegőben, de valami furcsa oknál fogva egyáltalán nem vonzott az illata. Olyan furcsán érdes, és kemény hatása volt: mintha dörzspapírt akarnék inni, nem volt hozzá gusztusom. Hallani lehetett még egy másik szívverést is, de az ahhoz tartozó szag irdatlan büdös volt, ezért az orromat kezdtem ráncolni. Mintha a trágyaszagot kevertem volna az állatok bundájának bűzével, és az erdő természetes illatával. Undorító volt, de az ahhoz tartozó vér sem volt kívánatosabb: mintha bébipapit akarnék enni, olyan érzésem volt, mintha valami nyálkás, és büdös trutyit kéne lenyomnom a torkomon. Egyik sem volt túl csábító.

-Bella, drágám, nyugodj meg! - lépett mögénk Edward. - Ő itt Alison, Demetrire gondolom emlékszel - mutatott hátra, mire meg kellett bizonyosodnom róla: igen, tényleg ott állt az ajtóban, majd mikor meglátta, hogy nézem a konyha felé biccentett, és az orrát ráncolta, mire én csak bólogatni tudtam. - Demetri otthagyta a Volturit, mert csak így mehetett Alison után. Nem jelentenek veszélyt, csupán Alison volt kíváncsi. Mégcsak két éve vámpír, nem sokat látott még, főleg, hogy csupán éjszakánként járt ki Volterra mellé, vagy épp vadászni.

Bíztatóan elmosolyodtam - jelezni akartam, hogy nem balhét okozni jöttem, hanem barátkozni, és megismerni valami újat.

-Bella vagyok - lépett hozzám Bella, és csakúgy, mint Alice, azonnal megölelt, mire meghökkenve fontam hűs teste köré a karjaimat.

-Alison - mutatkoztam be mosolyogva, bár ez inkább győzelemittas mosoly volt: pár apró gesztusból, és egy megnyilvánulásból sikerült meggyőzni arról, hogy nem jelentek veszélyt sem rá, sem a szeretteire.

-Szólok a többieknek - ugrándozott Alice, azzal eltűnt a konyhában, majd egy perc múlva felsuhant az emeletre. A konyhából egy két perc múlva előkerült a két szívdobogás tulajdonosa: egy hullámos, bronzoshajú, kipirult arcú, esetlen, törékeny lány, csokoládébarna szemekkel, akinek dereka köré egy magas, kigyúrt srác karja fonódott, de sütött róla, hogy köze sincs a vámpírokhoz. Már ha a szagát nem is veszem figyelembe. Mezitláb volt, és félmeztelen: csak egy levágottszárú nadrágot viselt, kigyúrt felsőtestét, és a karját díszítő tetkót szabadonhagyta. Rövid, fekete haja kócosan meredt az égre, fekete szeme bizalmatlanul, és ridegen méricskélt. Arca komor maszkba dermedt: pillantása csak a szerelmére, a nála sokkal alacsonyabb lányra tévedve lágyult el. Bronzos bőréből kirikított a dereka köré fonódó fehér, karcsú kéz.

-Alison, ő a lányom, Renesmee, és a... barátja, Jacob. - Mint az anyja, és a nagynénje, Renesmee is egyből megölelt, bár bizonytalan volt: az első pár lépésnél még csak kérdőn indult felém, majd látva az arcomon szétterülő mosolyomat, már ő is mosolyogva ölelt meg.

-Szólíts nyugodtan Nessie-nek - mosolygott. Bőre melegebb volt, mint egy normális embernek, de sokkal keményebb is, nem tűnt olyan sebezhetőnek.

-Remélem a Renesmee-t sem bánod, nekem valahogy jobban tetszik. Különlegesebb - vontam vállat. Nem kerülte el a figyelmemet, ahogy Bella pajkosan, és a győztesek megnyugvásával nyújt nyelvet kedvesére. Próbáltam közeledni a fiú felé is, hátha felolvad a jég, és talán - mondom talán - apróbb sikert már elértem: - Alison vagyok - nyújtottam neki kezet kimérten, és diplomatikusan, tartva a biztonságos távolságot.

-Jacob Black - nyúlt a kezem után Jacob, majd határozottan megrázta. Hatalmas lapátkezében elveszett az apró, fehér kezem, érintése akár a tűz. Forró volt, és mintha megégetett volna.

-Látom megismerkedtél már a farkasfiúval is - suhant mellém Alice hirtelen, majd a lépcső alján megjelent a klán többi tagja. Volt egy srác, mézszőke hajjal, és harcisebekkel borítva. Arca kimért, testtartása bizalmatlan, háta egyenes, szeme rideg, akár a jég. Két kezét összefonta a háta mögött, és bizalmatlanul méricskélt. Mellette állt egy nagydarab, magas, fekete, göndörhajú srác, arca kedves, és bizakodó, testartása barátságos, arca gödröcskés, aranyszín szemében örökös vidámság csillogott. Egyik izomtól duzzadó karja egy vékony, elképesztően gyönyörű, szőke, kimért szépség derekát ölelte, aki gorombán meredt rám. A mellette álló, világosbarna hajú nő arcáról áradt a szeretet: szinte alig fért a bőrébe, az anyaság minden porcikáját kitöltötte. Áradt belőle a szeretet a családja iránt, valahányszor a szívéhez közel álló személyekre pillantott, tekintete ellágyult, szeme akár az olvasztott arany, szinte kavargott az írisze a pupillája körül. Ő is átölelte szerelme derekát, aki egy szőke, tiszteletet "parancsoló" személy volt, szeméből áradt a jóság, a szerelem, ha a kedvesére pillantott, vagy az atyai ösztönök, valahányszor fogadott családjára pillantott. Nem is parancsolta a tiszteletet, inkább csak kapta: ösztönös volt, hogy az ember tisztelje, mert áradt belőle a tudás, és a higgadtság.

Alice mint egy hiperaktív gumilabda, odapattogott a szőke sráchoz, és megfogta a kezét.

-Alison, szeretném bemutatni a családom. Ő itt a kedvesem, Jasper - mutatott a mellette álló, őrá kiemelt figyelmet fordító srácra.

-Szia - mosolyogtam rá.

-Örvendek.

-Ő itt Emmett, a család humoristája, és ő ott mellette Rosalie - mutatott a szerelmes párra, a nagy medvével, és a fagyos szépséggel.

-Hello kicsilány. - Volt egy olyan érzésem, hogy Emmett mosolyát nem lehet leolvasztani. Emmett egy pillanat alatt mellettem termett, és akárcsak a húgai, vagy az unokahúga, ő is megölelt, és azzal a lendülettel fel is kapott, és megpörgetett. - Üdv, Forksban - kacsintott.

-Szia - intett mereven Rosalie.

-Szia - mosolyogtam rá barátságosan.

-Szia! - mosolygott rám, azzal meg is ölelt a család "édesanyja", akit mint kiderült, Esme-nek hívnak. A férje pedig Carlisle, a családfő, és a mentőorvos.

-Azt hiszem, Demetrit mindenki ismeri - szólalt meg végül Edward.

-Sziasztok - lépett mellém Demetrit, kezét pedig a derekamra csúsztatta.