5. fejezet - Örökvidám Vámpírlány

Seattle

-Demetri, a Volturi mennyit tud a Seattle-i eseményekről? - kérdezte Carlisle.

-Aro nem foglalkozik az ilyen kis dolgokkal, inkább a nagyobb eseményekre koncentrál. Jane viszont várni akar még, hátha haladnak egy kicsit az események - felelte Demetri.

-És hagyja, hogy ártatlan embereket öljenek meg, csak azért, mert valaki nem képes ellátni a feladatát? - csattant fel Bella. Nem igazán értettem miről van szó, így Demetri oldalához húzódva, csendben figyeltem.

-A Volturinál nem sok minden van rendben, ha Aro Jane kezébe adja az irányítást - felelte sötéten Demetri.

-Akkor úgy tűnik kénytelenek leszünk mi magunk körbe nézni - sóhajtotta Edward, mire Emmett arcára izgatott vigyor kúszott.

-Edward, azért nem kell elkapkodni a dolgokat. Először beszéljük meg az egészet - mondta Carlisle nyugodt hangon.

-Alison, gyere megmutatom hol a határ a farkasok és a mi területünk között - ragadott kézen Alice, és már rohantunk is. Az erdőben hol a fák között, hol egy hatalmas tisztáson rohantunk, hol a folyót ugrottuk át. Mikor elértünk az országúthoz Alice megtorpant. - Innen végig egyenesen a kanadai határig - mutatta az irányt.

-Értem. És... most ez hogy is van? Magyarázd csak el! - kuncogtam, mire Alice belém karolt, és emberi tempóban kezdtünk visszasétálni a ház felé.

-La Pushban az indiánsrácok a vámpírok hatására átalakulnak egy két méter magas undorító farkassá, hogy megvédjék a vérszívóktól az embereket. Mi egyezséget kötöttünk velünk, így egyikünk sem lépheti át ezt a határt, egészen addig míg a másik meg nem szegi a szerződést. Nem haraphatunk meg embert, de Bella átváltoztatásánál Jake engedélyt adott hogy megharapjuk, mert Jake a vérszerinti Alfa. És csak állatokat ölünk.

-Ahha. És... Jake akkor...

-Jake volt Bella legjobb barátja, aztán később bevésődött Nessie-be, így ők átléphetik a határt.

Miután mindent elmagyarázott futni kezdtünk vissza egyenesen a Cullen villáig, és már alig vártam, hogy Demetrihez érjek. Odabent viszont csak a lányokat, Jacobot, Jaspert, és Carlisle-t találtuk.

-Demetri? - kérdeztem zavartan.

-Elmentek Seattle-be, Edwardal, és Emmettel - felelte Esme. Megmerevedtem. Hárman mentek Isten tudja hány vámpír elé, és még csak nem is szólt.

-Alison! - morrant rám Alice. - Meg se próbáld! - Tudtam miről beszélt, ugyanis már elterveztem, hogy egy óvatlan pillanatban utánuk megyek. Képes vagyok a nyomkövetésre, csak meg kell próbálni. Nem is baj, hogy megkérdeztem, hogyan is kell megadni a módját...

-Már miért ne? Hárman mentek Isten tudja hány vámpír ellen, bele a látatlanba. Ki...

-Én tudom! Semmi bajuk sincs, és ha közeledne a baj, még idejében utánuk küldenék valakit, tudod jól! Nem csak Demetri van ott, hanem a két bátyám is! Ha kell magam megyek hozzájuk segítség gyanánt - vágta rá Alice.

-Alice, ismerek minden lehetséges erőt, hidd el, tudom, hogy van, aki ki tudja játszani a képességed - néztem mélyen topázszín szemébe. Egy pillanatra mintha megdöbbent volna határozott, magabiztos hangom hallatán, ahogy felfogta a szavak értelmét, de aztán rájött, nem szabad gyengének látszania, így felvette a kedves, műmájer mosolyt és magabiztosan közölte:

-Nincsenek lyukak a hatásteremen. Tökéletesen uralom a helyzetet.

-Akkor hát majd még látjuk egymást - intettem kissé gorombán, és már az országúton rohantam, mikor elhatároztam, hogy ezért később bocsánatot kérek. De nem most, és addig nem, míg nem győződtem meg afelöl, hogy igen, Demetri biztonságban van, és nem rohant bele a vesztébe.

Demetri szemszöge

Egy omladozó, bontásra ítélt ház tetejéről figyeltünk a szemben lévő sikátorban ücsörgő hármast. Újak voltak még, fogalmuk sem volt semmiről. Talán egy két hetesek lehettek nem több, csoda volt, hogy nem rendeztek mészárlást a városban. Meglepően nyugodtan ültek ott, miközben az emberek a péntek esti nyüzsit fojtatták, mit sem érezve a közelgő veszélyből. Mert a veszély az jött, és ott volt, és létezett - kérdés volt, hogy mikor csap le.

A figyelmemet végképp az ottaniak kötötték le, és olyan halkan beszéltek, ha beszéltek, hogy a nagy zsivajban egyikünk sem hallotta őket, éppen ezért minden idegszálammal azon voltam, hogy valamit kihámozzak az ott történtekből. Mert kizárt, hogy három ilyen fiatal vámpír, péntek este, a város közepén, ilyen nyugodtan ücsörögjön. Az nem létezik. Éppen ezért nem volt meglepő, hogy egyszercsak egy meglepő személy érkezése zavarta meg a feszült figyelemmel járó csendet. Abban a pillanatban, ahogy egy kéz ért a vállamhoz, és szorosan mellém húzódott egy ... valaki, megfordultam, majd visszatérve a jelenbe, meglepetten meredtem Rá.

-Hát te? - kérdeztem szaggatottan. Reméltem, hogy nem jön utánunk, mert ha őszinte akartam lenni, akkor tényleg, valahol számítottam rá, kinéztem belőle, hogy megcsinálja. Nem szóltam neki, így a szemében csillogó felháborodás jogos volt.

-Gondoltad, hogy hagyom...

-Ezt később megbeszélitek, de nem hiszem, hogy ezt el kéne szalasztanod, Kopókám - bökött balra a fejével Emmett, mire odavillant a pillantásom. Elengedtem Alison derekát, és csak a feladatra koncentráltam. Az utca túloldalán egy vámpírsrác sétált napszemüvegben, és kapucniban. Egy egy embert jelentősen megnézett magának, mire felmorrantam: nem engedem, hogy újakat változtasson át, mikor a sajátjait sem tudja kezelni. Abból nem eszik, azt nem engedem. Ha a Volturi idejön, mi nem lehetünk itt, és Alice és Alison még együtt sem biztos, hogy képesek átlátni mindenki döntéseit. Ahhoz túl sokan vannak. Halk felmordulásomra nem igazán figyeltek fel, így lopva Alisonra pillantottam: meglepő rutinnal figyelt minden apró mozzanatra, ami történik, és amire figyelhet, akár a vadász az áldozatát, szinte lehetetlen volt kizökkenteni a támadó pozíciójából. Emmett, és én majd félmétert ugrottunk, mikor eldördült odalent egy pisztoly, és értetlenül álltunk az események előtt, de Alison és Edward sokatmondó pillantással fordultak egymás felé, és mintha megsüketültek volna, nem is vették figyelembe az odalent vérengző emberkavalkádot. Ám amikor a vér szaga megcsapta az orromat, aggódóan pillantottam ismét Rá - ez már hatásos volt, arca meg meg rándult, keze ökölbe szorult.

-Edward! Te úgyis vágod mi folyik itt, én elviszem Alisont innen, mielőtt...

-Nem! - morrant fel. - Majd én... Nem kellett volna ide jönnöm. Maradj, én... addig majd elleszek.

-Alison, Demetri sem mondott még le soha egy percre sem az embervérről, ugyanolyan veszélyes itt maradnia, mint neked.

-Én azért valamivel gyakorlottabb vagyok, a magam kétszáz évével, mint Alison, a szerény két évével - vetettem cinkos mosolyt Alisonra, de azonnal el is komorultam. Levegőt nem vett, arcára pokoli kín ült, feketén izzó szemébe meredve sem láttam mást.

-Demetri, menjetek, mind a ketten! - csattant fel Edward, mire morcosan felsóhajtottam, és húzni kezdtem Alisont.

Szabálytalan alakzatban ugráltunk egyik háztetőről a másikra, egészen a tengerpartig, ahol aztán úgy döntöttünk, kiruccanunk vadászni egy kicsit, hogy ne essünk kísértésbe. Ott, Cullenéknél, Renesmee jelenléte sem tenne túl jó hatást az önuralmunkra.

-Nem kellett volna idejönnöm - rázta a fejét Alison. - Sajnálom... - motyogta. Megtorpanva szembefordultam vele, egyik kezemmel a derekánál öleltem, másikkal egy tincset simítottam ki finoman metszett angyalarcából, majd az arcára simítottam a tenyeremet.

-Héé - suttogtam. - Ne aggódj. Én se bírtam volna sokáig, valószínűleg Edward így is, úgyis elküld onnan. De így legalább a kedvenc vadásztársammal tudok egy kicsit vacsizni - kacsintottam rá. - Ha így nézel rám, meggyulladok - mondtam komolyan, mire elnevette magát, amit én sem hagyhattam mosoly nélkül. A lágy szoprán csilingelés egyszerűen kívánta a reakciót, sőt, követelte. Végülis úgy döntöttünk elmegyünk egy kicsit messzebbre - Alice úgyis tudni fogja. Végül Los Angelesig jutottunk, elvégre ha fáradtság, és lassúság nem állja az utunkat, akkor vajon miért ne mehetnénk? Elég nagy város ahhoz, hogy egy két személy eltűnése ne keltsen össznépi felháborodást a lakosok között. Végül sikerült az egyik elhagyatottabb partszakaszon találnunk pár egymást segítő földönfutót, akik a tűz köré gyűlve osztozkodtak a csekély kis pokrócnak titulált valamin, a párnán, vagy épp az ágynak használt újságokon. Épp négyen voltak: tökéletes. Kettő - kettő, és egy hétig semmi bajunk sincs. Épp indultam volna, mikor Als megragadta a karom, és hátrarántott. Értetlenül meredtem rá, és próbáltam levegő nélkül beszélni a fejével.

-Most mi van? - vontam fel a szemöldököm. Szóbeli választ ugyan nem kaptam, de Alison az utca felé int, ahol egy rendőrautó parkolt. Az autóban hárman ültek: az egyik egy negyvenes, kopaszodó alak, barna szemében a gyanakvó csillogás átvágott a köztünk lévő száz méteren. Mellette foglalt helyet egy valamivel fiatalabb férfi, akinek zöldes szeme unottan mustrálta a mellette elterülő utcát. Tekintetét nem fordította felénk, mintha észre se vett volna minket, vagy épp félne. A harmadik alak épp kiszállt, és a hajléktalanok felé vette az irányt. Egy röpke pillanatra felmordultam: elviszik a vacsorámat, méghozzá valaki, akinek egy ugyanoly személy mint ő maga is, csak épp nincs annyi pénze. De bármennyire is utáltam, Alisonnak igaza volt: nem rendezhettünk mészárlást, főleg nem olyan személyekkel, akik eltűnése hamar feltűnne, és nagy port kavarna. Így hát vártunk. Leültünk egy sziklára, minthacsak egy szerelmesen andalgó pár szusszanna egyet. Átkaroltam Alison vállát, miközben ő a derekamat ölelte mindkét karjával, és arcát a pólómba rejtette. - Gyere, keresek valaki mást - húztam fel, majd futásnak eredtünk úgy, hogy azt a zsaruk se vegyék észre.

Alison szemszöge.

A Cullen - ház elé érve megragadtam Demetri karját, és megállva szembefordultam vele.

-Bemegyek, beszélek Alice-el, utána menjünk valamerre. Az itteni erdőben tuti van valami jó kis rét, ahol ellehetünk napfelkeltéig.

-Oké - mosolygott cinkosan Demetri, majd rámkacsintott. - Jól áll a piros - kuncogott, majd lágy csókot lehelt az ajkaimra. Csak megforgattam a szemem a bók hallatára, majd mosolyogva suhantam be a nappaliba. Ahogy arra számítottam, Emmett és Edward a családnak már elmesélte mi hogy történt, amiről én már részletesen kifaggattam Demetrit, de úgy érzem, az, hogy mi történt a távozásunk után, ráér később is. Így egyből Alice mellé léptem, aki hatalmas mosollyal az arcán fogadott.

-Jól van, tudom, megbántad, és hülye voltál, de most menj már! Kint várnak rád...! - kacsintott, majd látva a huncut csillogást a szememben, felkacagott. - Azért ne olyan merészen! - szólt még utánam, mire Emmett érdeklődve kapta fel a fejét. Nem akartam megvárni a jobbnál jobb vicceket, miszerint Esme szívének kedves fák is vannak az erdőben, azokat lehetőleg ne döntsük ki, így kirohantam, és meg sem állva elkaptam Demetri karját, és rohanni kezdtünk az erdő mélye felé. Csakhamar sikerült odaérni egy apró tisztásra, tele sziklákkal, és farönkökkel. A fű zöldjét a telihold ezüstös csillogása lélegzetelállítóvá tette, így nem tudtam mit tenni: akaratlanul is, hipnózisközeli állapotban haladtam a tisztás közepén álló sziklára suhantam. Demetri egy pillanaton belül előttem termett, ajkát csupán egyetlen centi választotta el az enyémtől, nem csoda, hogy pillanatra a nevemről is elfeledkeztem. Majd ajkaimra széles mosoly kúszott, és a következő pillanatban a legközelebb eső fa legalsó ágán csücsültem, a lábaimat szabadon hintáztattam, és zsivány mosollyal meredtem Demetri meglepetten csillogó bíbor szemébe.

-Ohh, Uram, azt hiszem szerelmes vagyok... - szajkóztam, mire Demetri mosolyogva megindult felém, de én akkor már egy kicsit távolabb eső sziklán ültem törökülésben. - Ohh, Uram, lehet szerelembe estem... - folytattam.

-Ohh, Hölgyem, szíve választottja lehet szereti... - felelte Demetri, és folytattuk a fogócskát. -...de nem annyira, mint ahogy én repesek önért - folytatta, miközben Demetri, akár egy nagymacska ami az étellel játszik egyre közelebb merészkedett hozzám.

-Ohh, Uram, talán nem tudja, kiért őrülök meg? - kérdeztem vissza, odébb rohanva pár sziklával. Végül felkapaszkodtam az előbb említett fa egyik magasabban nyújtózkodó ágára, és boldogan lóbáltam a lábam. - ... mert szívem választottja délceg.

-Mennyire délceg? - kérdezte lassan araszolva felém.

-Ohh, én eltörpülök mellette - kuncogtam. - De ő nem csak délceg - folytattam, miközben Demetri odaért, és az egyik ágra fellépve a másikba kapaszkodva nyújtózkodott felém. Boldogan csillogó tekintetét az enyémbe fúrta, minthacsak az én szememet tükrözné. Lehajolva tenyeremet az arcára simítva folytattam: - Ő bátor is.

-Mennyire bátor? - kérdezte lehellet halkan.

-Annyira, hogy nem félne egy örökkévalóságot sem velem tölteni - bizonygattam. Demetri felugrott mellém, leült, én pedig végigfeküdtem a vaskod faágon, fejemet az ölébe hajtva. Két kezemet a hasamon pihentettem, míg ő az egyik kezével megtámaszkodott mellettem, másikkal a hajamat simogatta.

-Hát mennyire szemrevaló ez a férfi? - kérdezte zsiványan.

-Annyira, hogy addig bírnék benne gyönyörködni, még ezer, és még millió telihold száll fel az égre. És még azután is - feleltem lázasan csillogó szemekkel. Valahogy ugyanúgy nézett vissza rám.

-És ez a herceg mennyire szívleli a kisasszonyt? - kérdezte Demetri, azt hitte csőbe húzott.

-Ezt bizony tőle kell megkérdeznie.

-És mennyire kell messzire mennem a válaszért? - kérdezősködött tovább, tartva a Shakespeare-i formát.

-Talán elég lesz egy tükröt kézhez vennie - feleltem halkan.

-Borítékoljam a válaszát a kisasszonynak?

-Ohh, kérem... - legyintettem. - Elég ha átadja mit üzen.

-Ez esetben... - lejebb hajolt, hogy megcsókoljon, de én azonnal mozdultam, és egy sziklára igyekeztem előle.

-Talán ha elüvöltöm szerelmem a kisasszonynak, előmerészkedik? - kérdezte Demetri, mikor lecsúsztam a nagyobbacska szikla mögé.

-Talán próbálja ki! - feleltem. - Sosem lehet tudni...

-Szeretem, kisasszony! Szükségem van Önre, mint a Holdnak a csillagokra, mint nappalnak az éjszakára, és mint szerelmesnek a szerelmére - rikkantotta boldogan, mire felpattantam, és felé vettem az irányt. Demetri lusta, emberi léptekkel szelte át a kistisztást, semmibe véve az akadályokat, míg én mosolyogva rohantam teljes erőbedobással, és a nyakába vetettem magam. Szorosan öleltem a nyakát, míg ő a derekamat ölelte át, és a következő pillanatban már nevetve feküdtünk a földön. A feje mellé könyökölve néztem finomat metszett márványarcát, ahogy szerelmesen néz vissza rám. Kicsit lejjebb csúsztam róla, hogy jóformán mellé kerüljek, ne rajta feküdjek, míg ő megfogta a combomat, és felhúzva kezdett apró formákat rajzolni a bőrömre.

-Eme drága szépség, ki most itt fekszik karjaim közt, felelne egy kérdésre? - kérdezte halkan.

-Akár kettőre is. Sőt, megtiszteltetésnek veszi.

-Az a fránya csillogás a Hölgy szemében, betudható boldogságnak? - kérdezte kíváncsian.

-Csakis annak, semmi másnak - feleltem magabiztosan.

-Örülök, hogy boldoggá tehettem a Hölgyet.

-Ohh, Uram, ön nagyon boldoggá tette szívemet.

-Mennyire boldoggá? - kérdezte pimaszul.

-Uram, engedélyét adná-e egy csókra? - kérdeztem egy pillanatnyi gondolkodás után.

-Amit a Hölgy kíván - felelte burkolt izgalommal a hangjában.

-Ez esetben ennyire - feleltem lehellet halkan majd ajkaimat az övére nyomtam. Ajka lágyan játszadozott az enyémmel, mámoros bizsergést gerjesztve halott testemben. Kezemet mellkasáról az arcához kaptam, így húzva közelebb magamhoz. Ki tudja mennyi ideig feküdhettünk ott, egyszer kétszer édes csókot lopva a másiktól, nevetve, beszélgetve, de elég ideig ahhoz, hogy a nap aranyozott fénye váltsa fel a telihold ezüstös fényét. Ahogy megláttam az első csillámlást Demetri arcán elkezdtünk hazafelé battyogni. Az erdő mélyén nem volt napsugár, ami leleplezhetett volna minket, ha esetleg a velünk párhuzamosan húzódó turistaösvényen szembe jönne valaki.